Tengerszint felett - 𝙿𝚒𝚎𝚛𝚛𝚎 𝙶𝚊𝚜𝚕𝚢 | ✓

7 𝚌𝚑𝚊𝚙𝚝𝚎𝚛

-Hú, de kiöltözött valaki.-szólalt meg szarkasztikusan Pierre mikor másfél héttel később délelőtt az utcára léptem ő pedig a kocsijának dőlve végig mért.

-Erre azt szokás mondani, hogy gyönyörű vagy. Mármint akik párkapcsolatban élnek egy csók mellett így bókolnak a nőnek.-forgattam meg a szemem. –Nem. Ne is álmodj.-tartottam fel a kezem látva a férfi kaján vigyorát, mely arcán terült el.

Fekete bőrszoknya feszült a combomon a felsőtestemet pedig egy garbónyakú blúz fedte, melynek karján az átlátszó anyag puffosan fogta közre a karomat. A hajamat tudtam, hogy esélyem sem lesz felkontyolni, így göngyös csattal a fülem mögé csatoltam. Magassarkúmban magabiztosan lépdeltem az anyósülés felé, majd a férfi mellett helyet foglaltam.

-Tüzetesen átnézted már az aktámat?-kezdeményezett beszélgetést a férfi miközben én karbafont kezekkel néztem ki az ablakon, a mellettünk elsuhanó tájat. És a borús éggel szemezve, szememet forgatva vettem magamhoz a táskámat, melyet a lábamhoz raktam és belenyúlva vettem elő egy bézsszínű mappát, ami elég vaskos tömegnek örvendett, ez igazából csak annyit tett ki, hogy Pierre elég nagy múltra tekinthet vissza.

-Melyikkel kezdjük? Van egy pár szaftos sztori.-lóbáltam meg a mappát. –Egyébként hol van Emma?-néztem hátra.

-Nyisd ki az kesztyűtartót.-jelentette ki határozottan miközben rám sem nézett. -Az anyukája hozza majd a parkba, akadálymentesített kocsijuk van, nekem meg nincs.-érvelt teljesen jogosan.

Engedelmeskedve neki, illetve a kíváncsiságomnak nyitottam ki a velem szemben lévő tartót és láttam meg egy fekete mappát, ami bár nem volt olyan vastag, mint Pierre aktája, azért vékonynak nevezhető sem volt.

-Olvastam egy két érdekességet a...-kezdett bele, de félbeszakítottam.

-Ne aggódj, én is.-jelentettem ki.

-Miért nem vitted rendőrségre az ügyet?-szólalt meg hosszas hallgatás után.

-Tessék?-néztem rá döbbenten.

-A királyi sarjast.-pontosított.

-Mert egy ázsiai országban a lábtörlőnek több joga van, mint nekem, nőnek. Amúgy meg pont ez az, az illető, hogy tovább borzoljuk a kedélyeket királyi család tag, esélyem sem volt, ezt te is pontosan tudod.-nyeltem nagyot.

-A tanárodat?-folytatta tovább füle mellett elengedve amit mondtam.

-Parancsolsz?-néztem rá tátott szájjal, ugyanis erről gyakorlatilag senki sem tudott.

-Ne nézz rám így. De jó tudni, hogy tökéletes munkát végzett a magánnyomozóm.-jelentette ki büszkén.

-Tizenhét voltam.-kezdtem bele miközben az ülésbe próbáltam süllyedni szégyenemben. –Anya meghalt és ezt nem tudtam feldolgozni, a mai napig sem sikerült, Timoval is szétmentünk, a legjobb barátnőm pedig elköltözött, hogy egy olasz egyetem falin belül szerezhesse meg orvosi diplomáját, egyedül éreztem magam, de rettenetesen. A biológia tanárom pedig azt hiszem ezt tökéletesen érezte, egy kicseszett manipulátor volt. Egyszer óra után egy ürüggyel rám mászott, mit tehettem volna? Alá és fölé rendelt kapcsolatban voltunk. Ha megkérdezné bárki soha nem mondanám, hogy erőszak volt, mert mindenhez két ember kell és a tetteim alapján nem ellenkeztem, de akkor abban az időben sem lelkileg sem szellemileg nem voltam beszámítható, és ő azt hiszem tökéletesen kihasználta. A biológia lett volna a választható érettségi tárgyam ugyanis megcéloztam volna az orvosit, de ezekután felejtős volt, ugyanis tudtam, hogy egyedül nekem terv az emelt biológia az osztályból és szerintem mondanom sem kell ez mivel járt volna.-néztem ki az ablakon a pillantását kerülve. –Nem magyarázkodni akarok, ne érts félre, de most a világ egyik legnagyobb ribancának tünhetek, pedig nem. Legtávolabb áll tőlem mind a jelző, mind ez az életforma, mégis, ha az ember egyedül érzi magát és nincs mellette gyakorlatilag senki, képes belevetni magát bármibe amiből a lelke minimálisan feltöltődhet, még akkor is, ha ezért az alapelveit adja fel amikben szentül hitt és azokhoz tartotta magát. Hibát-hibára halmoztam. Gyakornokként a főnökömmel is lefeküdtem, mert ő is elhitette velem, hogy mennyire rohadtul különleges vagyok aztán miután megkapott otthagyott. Ki van még? Ja, igen. Amikor a légitársasághoz kerültem az egyik pilótával is volt egy egyéjszakás kalandom ráadásul közterületen, este a tengerparton, amiért kaptunk egy figyelmeztetést. De gondolom ezt is tudod. Minden benne van.-emeltem fel a mappát miközben rendesen undorodtam magamtól. –Azok az emberek akik mocskos játékot űznek kilométerekről kiszagolják ki is a gyenge, és arra csapnak le. Ez egy kicseszett macska-egér játék, ahol az erősek vadásznak a gyengék pedig prédaként várnak arra, hogy méginkább tönkretegyék őket.-tártam szét kezeimet.

-Nem tudom mit mondjak.-szólalt meg a férfi hosszas hallgatás után.

-Hogy napokkal ezelőtt, ha mindezt tudod rólam a közelébe sem engedsz Emmának és undorító az amit művelek.-sütöttem le kínosan a szemeimet. –A gépetek négykor indul, Diat megkérem, hogy vigyázzon Emmára, Emmát pedig felhívom és elmondom neki, hogy túl sokat voltunk együtt és beütött az amitől a leginkább féltünk, egymásra untunk.-állítottam stratégiát.

-Végig sem hallgatsz.-tette tenyerét ajkaimra. –A világon én értelek meg a legjobban, mert én is ugyanez vagyok és ugyanezt érzem, csak én úgy vagyok magányos, illetve boldogtalan, hogy közben több száz ember vesz körül..-jelentette ki. –Cate volt a mindenem. De a karanténban, mikor egésznap egymásra voltunk utalva és bevoltunk zárva, lelkileg pedig a padlón voltunk akkor már kreált problémák ütötték fel a fejüket, olyanok amik eddig nem is léteztek. Később annyira mérgezővé vált az egész mindkettőnknek, hogy az tűnt a legésszerűbb döntésnek, ha végül külön folytatjuk. És végül megtörtént. Én pedig elvesztettem a lelkitársam, a párom aki mindenben mellettem volt, ráadásul ekkortájt derült ki, hogy Emma ismét gyógyíthatatlanul szenved rákban és hiába vagyok híres, gazdag, ha nem tudok segíteni azon aki nekem az egyik legfontosabb. Igen, én ezekután egyéjszakás kalandokat sorra, egymás után halmoztam. Minden este más nő, és soha nem éreztem bűntudatot amikor reggelente egy szó nélkül leléptem. Tudom milyen amikor csak azért vagy valakivel, hogy ne érezd magad olyan nagyon magányosnak, olyan kilátástalannak, hogy könnyíts a lelkeden és felejts, ha kis időre is, de felejts, ezek talán csak erre jók. Nem vagy ribanc, egy percig sem fordult meg a fejemben, mert mindenre van magyarázatod és tényleg, ha belegondolunk te mindenhol csak a szeretet kerested ezért bármibe belementél, hogy megkapd, az már más kérdés, hogy ezek az emberek kihasználtak és nem ismerték fel milyen ritka vagy, ez már az ő lelkiszegénységük. Viszont téged a mai napig kísért a bűntudat, tudom, mert érzem. De nem te voltál a hibás sohasem. Sem amikor kék-zöld foltosra vertek össze, sem akkor amikor kihasználtak. Soha nem te hibáztál, csak túl könnyen becserkészhető préda voltál és ma már mindenki erre hajt, nem arra amikor küzdeni kell a szerelemért és azért akit szeretnél.-mondta Pierre nekem pedig könnyek kezdték el csípni a szemem.

-Tapasztalat?-sütöttem le a szemem.

-Abszolút.-szögezte le minden kétségemet és illuziómat eloszlatva. –Egy lakosztály van lefoglalva. A szobák a lakosztály két végében vannak, ne aggódj egy ujjal sem fogok hozzád érni, de velünk kell jönnöd. Vagy ha akarod foglaltatok neked egy totál más emelten szobát, de ott kell lenned Emmával.-jelentette ki határozottan, és külön örültem, hogy nem tett hozzá semmilyen megjegyzést, csak függőben hagyta az egészet. Nem éreztem, hogy manipulál, sem azt, hogy kér. Ő csak kijelent és enyém a végső döntés, és azt hiszem pont erre van szükségem.

-Tökéletes az osztott lakosztály.-húztam halvány mosolyra ajkaimat, bár ő az utat nézte, így nem láthatta.