𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝐏𝐫𝐨𝐥𝐨́𝐠𝐮𝐬

Talán az első küldetése volt. A lány először látta meg a világot újra a Rózsa és a Mária között három éve, amikor először megtörtént a mindenki létét megrengető és átalakító tragédia.
Még hallotta az ajtó csapódását maguk mögött, amikor elgondolkodott azon, hogy mi fog történni, ha már ez sem lesz.
Ilyen erővel és kiszámíthatatlanul, bármikor megjelenhet újra a Kolosszális és a Páncélos titán. A képek újra felvillantak előtte, ahogyan hallotta a légbe szökő parancsszót, s alakzatba formálódtak ismét. Az ő osztaga, Levi hadnaggyal az élén, most a bal szélső szárnyon lovagolt. Szerencsésnek érezte magát, amiért ő lehetett a felettese, még ha csak erre az egy küldetésre is kapta meg. Nem volt akkora tehetség, hogy bekerüljön az osztagába, az pedig rejtély volt számára, hogy miért éppen most. Kiesett egy ember? Meglehet. Miért pont ő? Talán mert a legjobb volt az eredménye? Még csupán egy éve, hogy a Felderítőkhöz került, s ezalatt az egy év alatt megtanulta minden egyes mozdulatát és gesztusát csapattársainak, hogy ha kell, ki tudja őket segíteni. Megmenteni. Nem, mintha ez mindig sikerült volna, s bár ambíciókkal telt naiv szíve mindig újra felépítette a reményt, a falakon túli védtelenség megbénította tudatát. Sosem adta fel, akármi került elé. Most még csapattársainak megszokott ábrázatára sem támaszkodhatott, csupán önnön bizalmára. Levi osztaga számára ismeretlen volt, a neveiket és a számukat tudta csupán, ez viszont nem ruházta fel biztonságos érzéssel. Nem, mintha szüksége lett volna rá: éjszakák teltek el úgy, hogy magát készítette az értelmetlen halálba, s könnyező szemeit a hold fénye nyugtatta csak meg.

Az oldalán pihenő tőrre szorította kezét, ahogy lovagoltak előre. Már messzire jártak a kaputól, a lovak tempója elfeledtette vele, hogy milyen nagy is volt ez a körzet egykoriban. Csak ilyenkor jutott eszébe a mező, a szántó, a magas erdő és a madárfütty a patak mellett, ami három éve mind köddé vált, mint az édes álom, melyből a veterán ébred és a komor valósággal találja szemben magát.
– Balról egy tizenegy méteres! – üvöltötte Petra Ral. Hangjában semmi félelem nem ütközött vissza, mire Lorelei észbekapott, már mellette el is sült a piros jelzőpisztoly, s egy magas füstoszlopot hagyott maga mögött. Az alakulat lassan fordulni kezdett jobb kéz felé, de ekkor újabb titánok érkeztek feléjük. A föld megrengett, amikor az egyik meglódult és a fákat feldöntögetve rohant homlokegyenest feléjük.
– Levi hadnagy! – csúszott ki Lorelei száján a férfi neve. Nem is gondolt bele, hogy helyes-e egyáltalán, vagy éppen szükséges-e. Mintha ő nem látta volna ugyanolyan jól a feléjük vágtázó titánt, mint a mögötte kettővel lovagló újonc.
– Szerinted nincs szemem, rinyagép? – mordult rá a férfi, majd azonnal elrúgta kengyeleit. – Schulz, Jinn! Balról és jobbról fogjátok közre! Ral! Fedezz! A többiek, elkerülés! – Azzal a térmanőverezővel felhúzta magát egy fára.
Lorelei értetlenül követte Levi hadnagy üres lovát, ami egyenesen a rohamozó titán lábai közé vágtázott. Fölöslegesnek érezte magát: nem értette sem a hadnagyot, sem a parancsnokot, amikor bosztották tartaléknak. S még hogy maga Levi hadnagy sem ellenezte... látott volna valamit benne? Behunyta a szemét, ahogy egyre hangosabbak lettek a lépések, füleiben a dobhártyákat átszakadni érezte. Nem szerette sosem a közelharcot a behemótokkal, s tudta, hogy a lábaik között maradni ugyanúgy veszélyes – mégsem tért ki. Leblokkolt.
Az árnyék megnagyobbodott fölötte, s ahogy a titán alá került, az utána suhintott kezeivel és előrehajolt. A nyakszirtje nyílt célponttá vált – gondolta azonnal. Megsarkanytúzta Szellem oldalát, mire a fakó felhörgött és a titán ölelő marka felett ugrott át. Kicsi volt a behemót és pontatlan, Szellem pedig már sok ilyet láthatott és – a többi lóval ellentétben – nem esett pánikba a dög láttán.
Recsegő suhanás hasított a levegőbe. Éppencsak, hogy kijutott a titán alól, az megingott, majd undorító pofáját a mezőbe vájva terült el. A föld megremegett a nagy testtől, amikor Lorelei megállt a lóval és visszafordította.