𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟏𝟓. 𝐏𝐨𝐤𝐨𝐥𝐤𝐮𝐭𝐲𝐚

– két héttel később –

Ismét esett az eső. Hangosan zuhogott, elmosta az üvegre száradt port, s az utca mocskát, a vidéket friss földillattal töltötte meg. A nő felült az ágyában, majd lábát a földre rakva nyújtózott ki. Még mindig fájt az oldala, de képtelen volt egész nap feküdni és magatehetetlent játszani. Szisszent egyet, aztán felöltötte magára köntösét. Feltápászkodott: mióta visszatértek az expedícióról és ágynyugalomra lett ítélve, sokkal bénábbnak érezte magát, mint kint a pusztában.
Legszívesebben felvette volna a csizmáját, s ellovagolt volna egy helyre, ahol senki sem zavarja őt. De nem tette: visszatartotta a tudat, hogy minél hamarabb fel kell gyógyulnia és folytatnia a munkáját. Így is aggasztotta, hogy mi fog történni Erennel ezek után...
Az ajtón két határozott koppintás hallatszott. Felkapta a fejét, de várt egy picit a válaszadással: megbizonyodott róla, hogy ez nem lehet a hadnagy, ugyanis ő már rég benyitott volna. Szíve megdobbant, amikor bebocsátást adott az illetőnek.
– Nem vártam, hogy ébren leszel... – Erwin parancsnok belépett a szobába, majd tisztelgett.
Lorelei morgott valamit, majd a kerevetre ült. Csupasz combjairól lecsúszott a fekete selyemköntös, de nem zavartatta magát: hozzászokott már, hogy férfiak előtt így mutatkozzon, s tudta azt is, hogy nincs szégyellnivalója sem.
– Nemrég keltem fel – közölte.
Erwin elmosolyodott, majd egy pár lépéssel a kereveten ülő Lorelei fölé magasodott. Lassan leguggolt, hogy tekintete egy magasságban legyen a lányéval, nagy kezeit a kerevet támlájára és a puha ülőhelyre helyezte. – Hogy érzed magad?
– Mostmár jobban – mondta, s nem bírt nem mosolyogni ő is. Élvezte a férfi jelenlétét, testének sugárzó melege pedig megborództatta minden porcikáját.
– Örülök neki, hogy ennyivel megúsztad. – Erwin végigpillantott a lány félig-meddig szaténba bújtatott alakján, ujjai megmarták a kerevet kárpitját.
A Kopó hátradőlt. Mellkasáról lentebb csúszott a sikamlós, puha anyag, kitakarta kulcscsontját, izmos nyakát és íves vállait, melyre ráomlott fekete, göndör haja. Erwin kék pillantása egyre csak az említett területet kezdte el nézni, majd lassan feltekintett a sárga szemekbe. Lorelei mellei alatt keresztezte karjait, felvonta egyik szemöldökét. – Hogyha valamit akarsz, Szőke, akkor mondd.
Erwin elkomorodott. A ragyogás megszűnt pillantásában, keze lassan lecsúszott a kerevet támlájáról. Lorelei szavak nélkül is értette, hogy a férfi miért kereste fel. Titkon jól esett neki a parancsnok odafigyelése, melyet személyének szentelt már a kezdetektől fogva, csodálta is néha, hogy még nem lépett az irányába többet.
Nem tudatosan irányította kezeit: valami megmozdította szimpán. Előredőlt – melleiig lecsúszott köntöse – majd remegő tenyerét a férfi borostásodó állára simította. Erwin megtorpant egy másodpercre, felkapta fejét és elmerült Lorelei pillantásában. Hosszú ujjai végigjátszottak a lány fekete tincsei között. Úgy látszott, egy ideig így akarnak csak maradni, de valami megváltozott: Erwin hirtelen felegyenesedett, majd leült a lány mellé a kerevetre és szorosan magához vonta. – Aggódtam érted, nem is tudod, hogy mennyire... – A fekete fürtök közé rejtette arcát. – A társaid mind... a speciális osztag...
– Tudom, Erwin. Tudom.
– Levi teljesen össze...
– Láttam.
– Itt volt nálad?
– Csak az elején. Egy hete nem láttam.
A férfi eltávolodott Loreleitól, majd felkelt és körbesétált a szobában. Lorelei most először érezte azt, hogy hiányzik neki Erwin testének melege, nélküle hidegnek érezte magát, összébb is húzódzkodott, mint egy szégyenlős kisgyerek. Nézte a parancsnokot: hegyi farkasnak látta, mely kerítés mögé volt zárva. Járkált, kristálykék pillantásában aggodalom ült. Kezei erősen szorították egymást keskeny, izmos csípője mögött. Agyában jártak a fogaskerekek, Lorelei érezte rajta, hogy mérlegeli a helyzetüket és kiutat keres.
– Erent ezután ki fogják végezni? – kérdezte félszegen.
Erwin megállt egy másodpercre. – Nagy valószínűséggel. De ha a kormány...
– Nem bízom a kormányban és jobban tennéd, ha te sem bíznál. A kormánynak nem érdeme, hogy az expedíciók nyertesek legyenek.
– Ezt miből gondolod?!
– Mindketten tudjuk, hogy mi van odakint.
– Sejtem...
– Sejtjük. – Lorelei felkelt a kanapéról. Oldalába fájdalom hasított, megbotlott egy pillanatra, de erős karokba zuhant. Erwin elkapta, majd engedte neki, hogy oldalába kapaszkodva egyenesedjen ki. A lány a parancsnok mellkasára hajtotta fejét egy pillanatra, erőt gyűjtött, hogy teljesen kiegyenesedjen. Felnézett a férfira: megértő, lágy tekintettel találkozott, s érezte, ahogy Erwin megsimogatja arcát megint. – Mi a terved?... Most, hogy nincs Levi-osztag...
– Illetve csak egyfős.
– Egyfős...
– Más terveim vannak.
– Ezt egyből gondoltam, Szőke.
Erwin ujjai végigfutottak megint a fekete fürtök között. – Külön alakulatot fogsz kapni.
– Külön... mi?! – Lorelei eltávolodott a biztonságot nyújtó mellkastól. – És mégis kik lesznek benne? Egy rakat zöldfülűt ne akarj rám bízni...
– Tapasztalt katonák lesznek, ne aggódj.