𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟏𝟎. 𝐎́𝐫𝐢𝐚́𝐬 𝐟𝐚́𝐤 𝐞𝐫𝐝𝐞𝐣𝐞

Szellem felágaskodott még utoljára, majd nekiiramodott. Szinte nem is kellett hajtania a lovasának, magától vágtatott: sörényébe belekapott a szél, a patakot követte, egy pár madarat felzavart patkóinak dobogása, s a titánok melyek követték.
Jobbról, a nyílt mezőről, balról, a patak felől is érkeztek: lassan körbezárták a lovast, hajtották, mint a kopók a sebzett vadat, egészen addig, míg a távolban fel nem tűnt a magas erdő. Lorelei szívének dobbanása kihagyott egy ütemet, szemének fénye újra felragyogott: megmenekültek. Szellem vágtája – bár lassabb volt, mint korábban – még mindig elég gyorsnak bizonyult ahhoz, hogy az utánuk rohanó titánokat leelőzzék jó pár méterrel.
A fenyves egyre magasabb és magasabb lett: egészen a közelébe értek már, amikor a napot is eltakarták a kusza, vaskos ágak, s amikor Lorelei felugrott lovának nyergéből.
Kilőtte a csáklyákat, majd az egyik fára felkapaszkodott kettő könnyebb lökéssel. Ezek persze csak kívülről látszódtak könnyűnek: amint landolt, fájdalmában összeomlott, lihegni kezdett. Felületesen vette a levegőt, amikor fejét a fának döntötte és leoldotta magáról a fűzőjét. Felszabadulás volt: habár, még jobban fájt. Ugyanis, amit eddig a halcsontok helyben tartottak, most egy mélyebb levegővétel miatt kinyújtóztak. A mellkasába nyomuló fájdalom egy keserves grimaszt és egy káromkodást csalt elő belőle, amikor lenézett maga alá.
A fa törzsét legalább négy titán ölelte: undorító pofájukkal vigyorogtak a csalira, amit most csupán az akarata tartott vissza az ájulástól.
Homlokáról egy vércsepp gördült le, s a már szinte megalvadt csíkon folyt végig megint: ezt még akkor szerezte, amikor kiugrott az aberrált hasa alól, teljesen el is feledkezett róla. Ingujjából tépett egy darabot, majd felkötötte homlokára, hogy ne zavarja a látását a későbbiekben. Köhögött egyet, ismét hátradőlt.
Fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, ez pedig üres, a lombokba vetülő sárga pillantásán mutatkozott meg igazán.

A nap átbukott a délen már jócskán, de Lorelei még mindig nem bírta rávenni magát a továbbindulásra. A titánok még mindig ott tömörültek a fája alatt, csupán egy pár adta fel a reménytelen vállalkozást és állt odébb, egyenest délnek, ahonnét ő jött. Ez még jobban aggasztani kezdte: a dögök a formáció felé sétáltak.
Szemhéjai már túl nehezek voltak. Még egyszer átkötötte homlokán a sebet, majd hanyatt dőlt a fán. A lombkoronák közt beszűrődő napfény lassan egybeolvadt és végül mindent teljesen ellepett körülötte.

❃

– Szóval az, amit Hange mondott, igaz? – Lorelei felpillantott. A széles ágon ülve úgy érezte magát a csillagos ég alatt, mint egy bagoly, ami éppen az áldozatát várja, hogy előbújjon üregéből.
A hadnagy elfordította fejét. – Ne legyél ennyire gyerekes, Backfeld – lökte oda. Érződött rajta, hogy most még a megszokottnál is kevesebbet akar beszélni, s megbánta már talán, hogy az elmúlt időben annyi információt megosztott magáról a lánnyal.
– Sosem érdekelt?
– Mi?
– Hát, hogy milyen csókolózni. Hogy milyen szexelni...
– Undorító és mocskos – vágta rá hirtelen. Nem nézett még mindig Lorelei felé, nem is akarta látni az arckifejezését. – A nedvek meg a hangok – grimaszolt egyet. Valóban undorodott a gondolattól is már, nem hogy még attól, ha meg kellene tennie.
Lorelei a füle mögé hajtott egy tincset és a férfira nézett. – Annyira igazából nem rémes...
– Egy volt kurvának nem is csoda.
Kisebb csend állt be közöttük. Levi számára nyílt, kimondatlan titokká vált, hogy olyan részét találta el a lány múltjának, ami talán a legkényesebb mind között. Gondolataiba révedt egy kicsit, s kiélvezte az intellektuális egyedüllétet. A küldetésre gondolt, a másnap reggelre és a fal túloldalára. A bajtársaira, akiknek a felvarrói ott lapulnak zsebében: mintha fogott volna egy hatalmas ásót és a földet kezdte volna el kilapátolni maga alól. Egyre mélyebb és sötétebb lett, elméje csak a múltbéli arcokra és pillanatokra kezdett el fókuszálni. Mintha elővett volna egy régi, porlepte albumot, sárgás, megkopott lapjain pedig képeket látott a társairól. Utálta ezt a füzetet lapozgatni; mégis, egyre gyakrabban akadt kezébe, az utolsó oldalak pedig a lehető legnagyobb fájdalmat okozták neki.
Látta a kopott, mocskos szobát és benne azt a kredencet, melynek tövében nyüszítve, befogott füllel és csukott szemmel hallotta az utolsó némuló köhögéseket. Az érces légzést, majd a csendet. Ó, de utálta ezt! Gyűlölte azt, ami volt, azt pedig, aki lett, talán még jobban.
– Backfeld... – motyogta. Hangja meglehetősen határozott volt még mindig, de belsőjében harcot vívott felébredő lelkiismeretével. – Amit az előbb mondtam...
– Egyszer találtam egy kivert kutyát. Megdöglött – mondta Lorelei halkan. – De maga után hagyta három kölykét. Abból egy élte túl. Morgott rám mindig, amikor meg akartam simogatni, meg is kapott. Utáltam néha és féltem tőle, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ő nem engem utál. Csupán nem tudja mi az, hogy szeretni.
– Ne hasonlíts egy kutyához, Backfeld!
– Egy szóval sem mondtam, hogy rád gondoltam. – Tekintetük találkozott. Levi a válla fölött nézett a lányra, szemei villámot szórtak. Ahogyan elmerült a sárga pillantásban, úgy kezdett el enyhülni íriszének lángolása, majd végleg kialudt. – Mindent magadra veszel, hadnagy.
– Ha nem beszélnél ennyire nyíltan, de átvitt értelemben rólam, akkor talán nem zavarna ennyire.
– Én nem rólad beszéltem. Én a kutyáról beszéltem, aki megharapott. Te nem haraptál meg és nem is vagy kutya tudtommal. Habár farkad van.
– Undorító vagy – sziszegte. Összefonta mellkasa előtt karjait, majd teljes testével elfordult a nő felől. Minden porcikáját kirázta a hideg, tiszta undort vélt érezni, de mégis valami felkelt benne: talán a kíváncsisága. Mindenesetre is, reménykedett abban, hogy a józan esze meg fogja akadályozni mindenben. Utálta ezt érezni.
– Tudod, miért harapott meg a kutya?
– Ne nézz engem ennyire fogyatékosnak, kölyök!
Lorelei felkelt és az öles ágon ülő Levi mögé sétált. Keze lassan a férfi vállára csúszott.
– Megharapott, mert nem tudta, hogy milyen érzés a simogatás.
A férfi testében minden idegszál megfeszült. Kirázta a hideg, amikor érezte a lány meleg tenyerét vállára simulni és lassan végigcsúszni karján. Leült mögé. Érezte, hogy leült mögé, érezte a testének melegét. Izmai pattanásig feszültek; menekülni akar? Fel kéne most állnia? Fel fog állni? Nem tudta ő sem. Nem szerette, amikor valaki ilyen közel került hozzá, nem szerette, amikor gyengének látták. Nem szerette, amikor az álarcot letépték róla és benéztek a bőre alá.
Ez az érintés pedig pont olyan volt.
– Ne csináld ezt – utasította. Megrántotta vállát és a puha kéz lecsúszott róla.
– Minden egyes mozdulatoddal csak azt írod alá, hogy félsz megszeretni és elveszíteni.
– Ki nem fél ezen a tetves világon szeretni és elveszíteni? – morogta Levi.
Lorelei újabb próbát tett, s megint Levi vállára csúsztatta a kezét. Ezalkalommal viszont nyakának tövébe, oda, ahol fehér pergamenszerű bőre kilátszott az uniformis alól. – Egyszer egy okos ember azt mondta nekem, hogy ez a világ rendje. – Egy apró cirógatás, majd mégegy. A férfi izmai megfeszültek. – Megtalálni, majd elveszíteni.
– Mindig túl okosnak akarod magad eladni – mondta a férfi. Eddigi agresszív magatartása már alábbhagyott, de még mindig próbálkozott egy picit ellenállni.
– Sértegethetsz, ameddig akarsz – Lorelei keze a férfi fekete hajába futott –, de már többet nem találsz célba. Már nincs mit szétrombolni.
Levi lassan megfordult. Jobbját felhúzott térdére tette, másik kezével Lorelei combja mellé támaszkodott, arcuk egyenesen szemtől szembe került egymással. Szemeiben ragyogott a csillagok és a fáklya fénye, a gőg még halványan pislákolt, de a harag már nyugovóra tért.
– Csak nem mégis kíváncsi vagy, hadnagy?
Egy pillanatra lenézett Lorelei ajakira, de gyorsan el is kapta tekintetét a férfi. – Hogyha ennyit fogsz végig dumálni, Backfeld, még megunom a mocskos játékodat.
– Akkor mostantól meg sem szólalok. – A nő sárga szemei csillogtak, pupillái megnőttek. – Irányítsak vagy te akarsz? – suttogta Levi ajkaira.
Nem kapott választ. Levi ajkai alig pár milliméterre lehettek a lányétól, aki érezte, hogy türelmesnek kell lennie. Behunyta szemét és várta, hogy a hadnagy lépjen.
Puha, vékony, ajkak finoman értek egyszer csak szájához, de még mielőtt realizálhatta volna, Levi elkapta fejét.
Szíve hevesen vert, s az adrenalin ki akarta szakítani mellkasát; rég érzett már ehhez hasonló érzést. A félelmét próbálta leküzdeni, amikor hátrébb húzódott és nyelt egyet. Meg akarta törölni a száját, de túl faragatlan lépésnek tartotta volna; mikor kezdte el ennyire érdekelni mások véleménye? Ahogyan ott pihegett, kinyitotta szemét és Lorelei arcával találta szemben magát. Egy ideig még forgott a gyomra, de mikor kezdett már megnyugodni, újabb érzés ütötte fel fejét mellkasában: hiány. Hiányzott neki a puhaság, amit durva kezeivel és lelkével érzett arra a századmásodpercre és hiányzott a nő illata, ami valami egzotikus fűszerre emlékeztette.
– Legközelebb használd a nyelved is – mondta a lány, arca vörös pírban táncolt.
– Majd használom, ha úgy érzem, Backfeld. – Levi ujjai lassan a lány ajkára csúsztak. Akarta is, meg nem is. Nem akarta újra megcsókolni, de hiányzott a bőrének tapintása. Meg sem rezzent a szeme a lánynak, amikor hozzáért hideg, hosszú, csontos ujja a forró ajkaihoz. Résnyire nyitotta szét őket, s nyelvét óvatosan kidugta, megnyalta a férfit. – Egyszerre undorodom és érdekel. – Közölte ridegen Levi. – Hogy csinálod ezt?
– Ez te vagy, nem én – rázta fejét. – Te okozod.
Levi elvette kezét a puha ajkakról, s ismét közel hajolt a lányhoz. Megint megcsókolta, de már nem vonta el magát az első pillanatnál. Most egy kicsit tovább maradt ott. Szíve lassan megnyugodott, s már nem érezte azt az undorító érzést sem. Egy pillanatra, egy mozdulat erejéig óvatosan előre nyújtotta nyelvét, s az a lányébe ütközött.
– Nocsak – sziszegte Lorelei, de szájuk nem vált el.
– Fogd be!
– Vegyél rá.
Akaratosabban tapadt a lány ajkaira és határozottabban csókolta. Fejéből kiszállt minden gátlás, minden rossz érzés és emlék. Nem létezett neki más egy pillanatig, csak az újonc ajkait, a puha, nedves és meleg környezet, amitől kirázta a hideg és amit magához szorított udvariasan időközben, s az is átkarolta őt.
Lorelei lassan szakította meg a pillanatot. – Milyen lenne, ha még akarnád is csinálni... – suttogta kivörösödve. Dekoltázsa piros volt az izgalomtól, nyálas ajkába harapott és elmosolyodott.
– Hogyha valakinek beszélni mersz erről...