𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟏𝟗. 𝐓𝐢𝐳𝐞𝐧𝐡𝐚𝐫𝐦𝐚𝐝𝐢𝐤

A hajnal nyugodtan, nyirkosan érte utol a viharral kitöltött éjszakát. Hidegre virradt a nap, a vöröses fényei ragyogtak a leveleken és a fűszálak harmatcseppjein, mintha vérrel lett volna behintve minden. Csend volt, a szél lengedezett a liget fái között, de egy állat sem tűnt fel közel-távol a vidéken. Mintha minden madár elmenekült volna az eső elől, a bagoly sem ült ágon, nem huhogott, s a rigók sem daloltak. Csend volt, halotti csend, amit csak a lovas keltette patadobogás zavart meg.
Fehér kanca ügetett végig a tisztáson és a viharvert hangás között, a rajta ülő alak csuklyát viselt, egy fekete bőnadrágot és inget alatta. Nem kelt fel senki a megérkező idegenre, vagy ha fel is ébredtek, nem mutattak nagy érdeklődést iránta: a helyet nem ismerte senki sem, így nem volt olyan veszély, hogy ellenség hatoljon be közéjük.

A verandán ülő nő kezében egy tőrt tartott; törölgette nyugodtan a pengéjét, hajkoronája alatt pillantott a lováról leszálló vendégre. Felismerte járását és a világosszürke kancát, ereiben forrni kezdett a harag. A kést letette nyugodtan az asztalra, s hátradőlt székében.
Erwin parancsnok fellépett a verandára. Súlya alatt nyögött a fehérre festett, néhol már kopott szerkezet, nagy kezével rámarkolt a támfára, ami a veranda fölé húzott tetőt tartotta. Megállt az asztal előtt és lenézett az előtte ülő nőre. Lorelei testét egy fehér, félig kigombolt ing és barna lovaglónadrág takarta. Nem hagyott sokat a fantáziának mellkasa, de mégis, tekintete átszúrta Erwint. A parancsnok érezte a megvetést és a szomorúságból haragba forduló lángot a Kopón, de nem ijesztette meg. Nem volt biztos a dolgában, igenis megbénította egy pillanatra az előtte terpeszben ülő alak és az a gyilkos pillantás, ami őt méregette.
– Azon gondolkodom... hogy mi történne, ha most átvágnám ezzel a tőrrel a torkodat.
Lorelei hangja egyedüli visszhangként hallatszott a verandán. Erwin közelebb lépett és leült a szabad székbe. Levette köpenyét, a veranda kerítésére dobta és az asztalra könyökölt. A fehér ing alatt kiduzzadtak karjának izmai, kék szemei fel-le rohangáltak Lorelei testén. Méregette őt, de ez a méregetése tisztességes, büszke volt: olyan, mint maga Erwin Smith parancsnok.
A Kopó felkelt, majd megkerülve a férfit, a lépcsőkhöz sétált és nekitámaszkodott a támfának. – Neked nem börtönben kellene ülnöd, a kivégzésedre várva?
– Úgy látom, Levi pontosan informált.
– Máskülönben nem lennék itt.
Erwin bólintott.
– Akkor mit keresel itt? – Lorelei válla mögött nézett az alakra.
– Éppen téged. Van egy befejezetlen ügyünk.
– Hogyha arra gondolsz, hogy én is egy áruló vagyok, aki segített Annienak, akkor máris távozhatsz... mielőtt elvesztem a türelmemet.
A parancsnok könyökét a szék háttámlájára helyezve fordult meg. – Hogyha erről akartam volna beszélgetni veled, nem egyedül jöttem volna, mint ahogy a múltkor is.
– Ki tudja, hol várnak a pajtásaim arra, hogy rám ugorjanak, mint ahogy a múltkor is.
– Éppenséggel sehol. Most én akartam veled beszélni és ezért egyedül jöttem hozzád.
– Egy nyálas bocsánatkérésért képes voltál átlovagolni a fél éjszakát?
– Jobb dolgom úgysem volt. – Erwin felkelt a székből és lassú, határozott léptekkel Lorelei mögé lépett. Teste nem ért a lányéhoz, de ő tisztán érezte a férfiból áradó meleget.
Lorelei megfordult hirtelen. Nem tett semmiféle fizikai utalást, Erwin mégis kettőt hátrébb lépett a sárga szemek láttán, melyekben még mindig a harag tüze lobogott.
– Szóval te még mindig ártatlannak mondod magad az ügyben.
– Még szép.
– Arlert hozzáfért a te aktádhoz is... – folytatta Erwin. Lorelei arca elfehéredett egy pillanatra. – Hozzájutott azokhoz az információkhoz, amik a te származásodról szóltak... tudja, hogy a falon kívülről jöttél. Éppen ezért gyanúsít téged.
– Annienak bejelentett Rózsa falon belüli származása van. Anyakönyvi kivonattal.
– Ezek neked mind hiányoznak. Te csak nyolcéves korod óta létezel a falon belül, akkortól hivatalosan is árvaként. Nem gyanús ez neked? Egyedül Sadies tudta az igazat eddig.
– Meg te.
– A helyemben te is gyanúsítanál egy ilyen illetőt.
– Az lehet. De elhinném neki, ha kézzel-lábbal tiltakozna a rágalom ellen.
Erwin félmosolyt engedett ajkaira. – Te lennél az első, aki rácsok mögé záratná.
A lány felszívta magát és elfordult Erwintől; nem volt igaza a parancsnoknak, de ezt nem tudta megmagyarázni neki, csupán érezte. Érzelmekkel pedig nem sokat tudott ártani a kiváló stratégának.
– Mindenesetre is, tudom, hogy az utolsó lélegzetedig küzdenél az igazadért. – A parancsnok hangja lágyabb dallamokat vett fel, majd két lépéssel a lány mögé került megint. Megfogta Loreleit karjainál, mellkasa a lány hátának simult, combjai Lorelei combjához és fenekéhez.
– Mit akarsz?
– Semmit... – Erwin karjai lassan átfogták a lányt derekánál.
– Ez egy bocsánatkérés volna?
– Én nem tekintelek árulónak. Bármit is mondjon Armin vagy Levi, én nem...
A hadnagy nevének hallatán Lorelei torka elszorult. – Szóval Levi is.
– Tudtam a köztetek lévő viszonyról. Melletted szólok, amikor azt mondom, hogy engedd el. Sosem fog úgy szeretni, ahogy azt te akarod.
– Miért hiszed azt, hogy ez erről szól? – Lorelei lebontotta a férfi ölelő karjait és kicsusszant testének melegéből. Indulatosan villogtak szemei, remegő ujjai ökölbe szorultak.
– Tudom, hogy ezt keresed. De nála nem fogod megtalálni. Sajnálom, Lori.
– Sajnálod, a fenéket – sziszegte. – Túl gyáva vagy beismerni, hogy te is meg akarsz farkalni.
Erwin mintha magasabbnak tűnt volna ekkor. Eddig berogyott vállait kihúzta, kiegyenesedett teljesen és úgy magasodott Lorelei fölé. Tekintélyt parancsoló pillantása elkomorodott, kedves arcvonásai megfagytak. Tökéletesnek hatott, mint a régi korok alkotta kőszobor, s legalább oly hideg és barátságtalanul csodás lett hirtelenjében. – Még mindig a felettesed vagyok, Backfeld. – Öblös hangja zengett, kemény és haragos volt. – Attól, hogy néha beavatlak a magánügyeimbe, még mindig csak egy egyszerű katona vagy, jobban tennéd, ha ezt nem felejtenéd el. Megértetted? Vagy elmondjam még egyszer?
Lorelei torka elszorult egy pillanatra. Nem félt a robosztus férfitól, sőt, a bent pihenő emberek az ő parancsára könnyedén mozgásképtelenné is tették volna, mégis, valami megmagyarázhatatlan erő engedelmességre kötelezte. Lesütötte pillantását, aztán bólintott egyet. – Értettem, parancsnok.
A parancsnok bólintott egyet, aztán elnézett a felkelő nap irányába. – Ehhez tartsd magad. – Hangja még mindig hideg és követelő volt. Lorelei nem tudott nem engedelmeskedni neki, s legmélyen érezte, hogy most olyan fát tett a tűzre, ami nem lesz kifizetődő később.
– Bocsáss meg, Erwin. – Leszegte fejét és elnézett a parancsnokról. – Elragadtattam magamat. De azt sem várhatod el, hogy meghunyászkodjak a rágalmaknak.
– Ezt egy szóval sem mondtam.
– Mégis kiadtad az elfogatásomra a parancsot.
– Csupán őrizetbe akartunk venni. Armin attól tartott, hogy mondasz valamit Annienak.
– Nem vagyunk éppen beszélő viszonyban...
– Ezt már biztosan tudjuk. Ahogy azt is, hogy te nem a falon belül születtél. Itt állsz előttem... te vagy a bizonyíték arra, hogy a falon túl is lehet élet... mégis, nem tudjuk megfejteni még, hogy miért és hogyan. A titokra a válasz pedig ott fekszik abban a shiganshinai pincében...
Lorelei remegő kézzel érintette meg Erwin könyökét. – Számíthatsz rám, Erwin. Bármi történjék is, a végsőkig elmegyek veled. Bebizonyítom, hogy van alapja a belém vetett bizalmadnak.
A nap elől elkúsztak a felhők. Kellemes, friss tavaszi hideg levegő keveredett be a verandára és elfújta az éjszaka sötét páráját. Erwin világoskék szemei ragyogtak a fiatal napfényben, szabad kezét Lorelei vállára tette, s megfogta a könyökét tartó karját is. Elszánt tekintete megkeményítette Lorelei szívét: érezte, hogy a meleg újra rátalál szívére, hogy megnyugvást talál a parancsnok pillantásában.
– Meg tudjuk csinálni. Még ha az életünkbe is kerül. Kitartok melletted, Erwin.
– Nem fogom hagyni, hogy bemocskolják a célunkat. Én, Erwin Smith, a Felderítő Osztag tizenharmadik parancsnoka, itt és most megesküszöm neked, hogy kiállok magunkért.
Erwin határozott hangja frissítő szél volt a fülledt sötét után. Átkarolta Lorelei lelkét, s olyan magaslatokba repítette, mely a felhők fölé nyúlt és sosem ismert hideget, sötétet. Talán ezt hiányolta egész életében: hogy valaki kitartson mellette, megértse a célját. Megértse, hogy miért harcolt, hogy milyen az életét sem féltve küzdeni egy célért. Néha persze elfelejtette ezt és lesüllyedt a szürkeségbe; most viszont úgy érezte, Erwin az egyetlen, aki képes kirángatni a sötétségből.
– Nos – Erwin eleresztette a lányt és sóhajtott egyet. – Azt hiszem, ideje indulnunk.
– Indulnunk? Mégis hová?
A bejárati ajtó kinyílt, s kilépett rajta Lorelei négy embere, Zephyrrel bezárólag. A férfi feltámaszkodott az ajtófélfának, teljes menetfelszerelésben, készen voltak már mind. – A főhadiszállásra.
– Ti mégis mióta hallgatóztatok?!
– Legalább a fele óta! – kiáltotta Nox.
– Különben is, Hange keltett fel minket – tette hozzá Dante.
– Bizarr... – Lyra megrázkódott, amikor egy esőcsepp a gallérjába esett a veranda cirádás cserepének széléről.

A liget túlsó szélén, a fiatal, keleten szálló nap fényében lovak álltak, közöttük két ember. Közöttük elszaladt a reggeli szél, a hangásba és a magasfűbe jeleket rajzolt, a rigók daloltak az ágakon és egy szarvas dugta ki a fejét a nyárfák közül. Élet került a tájra hirtelen. A friss fények új reményt keltettek a világban, a vihar utáni hideg annyi változást rejtegetett magában; még a bokrokon is fehérebbek voltak a virágok, csillogott bibéiken a friss harmat, a magasfű tengernyi fakó buzogánya lebegett a réten.
– Úgy látszik, sikerült őket megyőzni, eh? – Hange mosolyogva ütött a pej lovának hátára, amikor meglátta kilépni a ligetből Erwint, maga mögött a Kopóval és csapatával.
– Nem volt nehéz dolga, Hangyás.
– Ha.. Hange...
– Ó! – Zephyr megvakarta tarkóját. – Bocsika...
Lyra és Nox összenevettek hitetlen arckifejezéssel.
– Te is eljöttél? – Lorelei nem sokkal a hadnagy előtt állt meg. Szíve megdobbant és egy keserű érzés került szájába, amikor belenézett az acélkék szemekbe. Nem tudta kiolvasni érzelmeit belőlük... talán nem is érzett semmit. Vagy talán eddig beleképzelte csak az érzelmeket?
– Kénytelen voltam. – Levi Erwinre sandított, s átnyomta Lorelei kezébe Szellem kantárszárát. A felszerelés meg volt takarítva, a ló is csutakolt volt, sörénye frissen vágott.
– Legalább gondjukat viseltétek egy hétig... – Lorelei megsimogatta Szellemet. A ló elégedett prüszköléssel ismerte fel gazdáját, s megrázta magát, amikor felült a hátára.
– Ha tudnád, hogy milyen nehéz volt befogni őt! – kiáltotta Hange. – Csak a te kezedhez van szokva, meggyűlt vele a bajunk.
Társaik is lóra kaptak. Zephyr, Lyra és Dante Lorelei köré gyűltek, Hange és Levi Erwin mellé léptetett. A Kopó összenézett a parancsnokkal; maga felé biccentett egyet a férfi, így kérve Loreleit, hogy csatlakozzon hozzá, s vele egy fejmagasságban lovagoljon.
A Kopó felvette a szemkontaktust ismét Erwinnel. Látta a mosolyát; a mosolyt, melyet oly ritkán mutatott meg bárkinek is, a mosolyt, ami olyan felüdítő és bátorságot adó volt, hogy nem tudott ő is nem mosolyogni. Zephyr felzárkózott mögéjük, egymagasságban Hangeval, majd Levi, Lyra, Nox és Dante követték őket.
Erwin megsarkantyúzta lovát, mire a fehér kanca felágaskodott és nekiiramodott, maga mögött a többiekkel. A friss szél belekapott a lovak sörényébe, s hátracsapta az olajzöld köpönyegeket, a csuklyákat, a madarakkal együtt repültek át az ébredő tájon.

Mostantól...
Mostantól nem fog elvakítani minket a hazugság fénye. Mostantól küzdeni fogunk azért, akik vagyunk; azokért, akik az életüket adták értünk. Küzdeni fogunk az igazunkért és sosem hunyászkodunk meg. Ha mi nem, akkor ki más tudná megváltoztatni a könyörtelen világ haladásának menetét? Mi, azok emberek, a harcosok, akik szabadságra és igazságra vágynak, akik látni akarják még a nagy vizeket és a kies pusztaságokat, akik tudni akarják a valódi rendeltetésüket.

Küzdeni fogunk, az utolsó lehelletünkkel is, mindvégig, amíg visz minket a lábunk.

Küzdeni fogunk és sosem adjuk fel.
Néha talán elfáradunk majd – néha meg kell állnunk, hogy átgondoljunk dolgokat. Néha kétségbe fogjuk vonni egymást és magunkat is talán... néha ki akarunk szállni és elmenekülni a csata elől.

De sosem felejtjük el az arcokat és a hangokat. Örökké belénk égett. Örökké megőrizzük magunkban elesett bajtársainkat, emlékük tovább él mindenkiben. És a pillanatban, mikor úgy érezzük majd, hogy feladnánk, megjelennek nekünk és emlékeztetnek minket a célunkra. Emlékeztetnek minket arra, hogy a haláluknak értelmet kell adnunk és előre haladni még akkor is, ha az út kegyetlen és gyötrelmes lesz.
Mert ez az, amit nem lehet megmagyarázni, mégis bennünk él.

Kitartás!

Úgyis hazatérünk egyszer.
Küzdeni fogunk és sosem adjuk fel.