𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟗. 𝐀 𝐧𝐨̋𝐢 𝐭𝐢𝐭𝐚́𝐧

Kisebb házak nőttek ki mellette a földből, ahogy tovább haladt. A zöld füst bal kéz felől esett neki, így be tudta azonnal saccolni, hogy körülbelül a jobb felderítő szárnyon haladhat, párhuzamosan a szekerekkel. A hideg hang már egy ideje nem szólalt meg, lassan el is felejtette, hogy egyáltalán létezik még, hogy ott van vele és kíséri.
Kis tanyára ért. Talán tíz-tizenkét egykor zsúpfedeles kunyhó közé vágtatott be, tetejükről az évek vasfoga lerágta már félig a szalmát, másik felét gyakori tűzvész és a madarak tépázták meg. Szellem galoppból lassított, vágtája nyugodt volt, hosszúakat, nagyokat lépett, s a házak között kiszámíthatatlan szlalomba kezdett. Lorelei némán fülelt és egy rossz érzés gyomrában azt súgta neki, hogy egyenest vágtasson ki az omlófélben lévő, vályogból tapasztott házak közül. Rövidesen meg is értette, miért volt ez az érzése: a semmiből jobbkéz felől dobogásokat hallott, három ritmusnyi vágtaütemben. A dolog, ami közeledett, biztosan négykézláb járt és behemót nagy lehetett.
Előkapta a jelzőpisztolyt, majd egy fekete füstcsíkot lőtt fel. Nem sokkal később, előtte legalább húsz méterrel egy vályogházat döntött romba az aberrált dög, átugrott a téglákon és egyenesen az alakzat közepe felé haladt.
– Picsába! – sziszegte, Szellem pedig felcsapta fejét és az óriás után iramodott, mint a vadászkutya, ami szagot fogott a nádasban.
Meg kellett kerülniük a szétszórt tégladarabokat: Lorelei tudta, hogy ha bevágtat a törmelékkel teli területre és egyenesen a titán nyomát követi, nagy az esély rá ennél a sebességnél, hogy Szellem megbotlik, ha pedig még szerencséjük sincs, kitöri a lábát és mindketten odavesznek. Így hát, megrántotta a ló kantárját, súlyát bal oldalra helyezte és két – még már amennyire álló – épületrom között fordult ki és a porfelhőt követte, de kissé srégen rá, párhuzamosan. 

A titán egy pillanat alatt lefékezett és beugrott két épület közé. Alig haladtak egy kilométert csak. Lorelei lefékezte Szellemet, s még időben fordította ellentétes irányba a téglazuhatagtól, amit a négykézláb vágtató dög okozott.
– Rohadj meg! – ordított vissza, amikor megfordult zavart lovával, majd a házsor másik oldalán vágtatott egy magasságban a titánnal. Az nagyon is céltudatosan kezdett el viselkedni: Loreleit megijesztette a hirtelen irányváltása, s az, hogy teljesen véletlenül a formációtól el, nem pedig afelé kezdett el haladni.
Talán talált volna valamit? Vagy valakit. – Sárga szemei megvillantak, amikor női sikoly hatotta át a levegőt, majd ordítások követték. Parancsokat kurjantottak a levegőbe, Lorelei kiért az eddig akadályt képző tanya épületei közül, meglátta a már sejtett felállást. A nagy dög még mindig egy lovast üldözött, mellette egy-egy katona fogta közre. Amikor az egyik megpróbált a hátára ugrani, először eltévesztette és majdnem lábai között végezte: csúnya halál lett volna, Lorelei megharapta alsó ajkát. Ahogy Szellem egyre gyorsabban kezdett vágtatni, lihegése is hangosodott, patadobogása megegyezett Lorelei szívének dobbanásaival. Felguggolt a nyeregben és lovának vágtájára ritmusosan rugózni kezdett, majd lecsapta fejéről a csuklyát. – Hé, hé, hé! – üvöltötte torkaszakadtából. Mindkét katona ránézett, arcukon felcsillant a remény szikrája. – Ki van elől?!
– Egy zöldfülű! – kiáltotta az egyik, aztán mindketten a titánra pillantottak. – Megpróbáltam leszedni, de túl gyors!
Lorelei elvigyorodott. Szinte teljesen felzárkózott a négylábon kúszó döghöz, a portól alig látott valamit, a repkedő kő- és sárdarabok pedig repeszként szálltak körülötte. Lassan a dög lábai között kezdett elhaladni, hasa alá ért. Figyelnie kellett, hogy a titán hasának mozgása, s mellkasának némikori földhöz csapódása nehogy elkapja őket is, így jobbra-balra ingázott a alatta, amikor is egy hirtelen mozdulattal oldalra rántotta kantárját és elforduló lovának hátáról felugorva elvágta az óriás jobb kezének inait. Az elvesztette egynesúlyát, megremegett, Loreleinak pedig csupán a szerencséjén múlott, hogy időben gurult ki alóla.
A földre kegyetlen erővel vágódott le, a lendülettől azonnal tovább is gurult oldalra, bordái megreccsentek. Az aberrált elhasalt, felgyűrte maga előtt a pázsitot: ez a pillanatnyi torpantsága éppen elég volt ahhoz, hogy az egyik katona felugorjon a hátára és elmetssze nyakát.
Lorelei felült a gőzölgő test mellett. Bőrkabátja tiszta por volt, haja kibomlott a copfból és arca olyan volt, mint a bányászgyereké a napi munkaideje leteltével. – Kurva életbe – sziszegte, amikor csorbult pengéit kilökte a markolatból és eltette őket. – Büdös utolsó szerencsétlen szemét dög! – acsarogta, amikor három lovas állt meg mellette.
– Nagyon elkapott, Backfeld?
Sziszegett egyet, majd biccentett, felkönyökölt egyik térdére. – Felejtsük el inkább – legyintett. – Úgyse számít bele a gyilkolási rátámba.
– Nem ratifikálják a hőstetteit?! – kérdezte a kislány. Barna haja kócos volt, s amikor megállt Lorelei előtt, a nő tisztán látta lábait, ahogy remegnek a kengyelben. Meg is hökkent kicsit, amikor a sárga, elszánt szemekbe nézett, torpantsága egy kedves mosolyt eredményezett.
– Ki vagy, kölyök?
– Sasha Braus! – tisztelgett kezével. – Szolgálatára!
– Nekem te ne szolgálj. – Lorelei füttyentett, s közben dörzsölgette sajgó karját. – Eren pajtása, heh?
– I... igen... kérem.
– Remek.
Szellem megállt a nő mellett, legelészni kezdett. Lorelei a rangidős felé fordult, biccentett egyet a jobbjuk felől felszálló zöld füst felé. – A végén még lemaradtok az alakzatról.
– És magával mi lesz?!
Lorelei a lányra nézett.
– Nem kell őt félteni – mondta a tiszt. – Lorelei Backfeld úgy ismeri a nyílt terepet és a haditervet, mint mások a tenyerüket. Induljunk inkább: mi nem vagyunk ilyen leleményesek.
Az utolsó szó tiszta savként buggyant ki ajkai közül. Lorelei érezte a dicséretnek szánt szóban rejtőző sértést, amit csak egy csalfa vállvonással akceptált és nagy sóhajt hallatva nézett az elvágtató három lovas után. Amikor megfelelő távolba kerültek, nekidőlt a titán gőzölgő hullájának és Szellemre nézett. Egy kicsit pihenni tervezett most: lihegett a fáradtságtól, s végtagjainak épségéről sem tudott volna teljesen igaz módon nyilatkozni, így jobbnak látta a gyors, de éber csendespihenőt.
A földre dőlt, majd fekete köpenyét magára terítve szusszant egyet.