𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟏𝟔. 𝐀 𝐠𝐲𝐚𝐧𝐮́ 𝐟𝐮𝐯𝐚𝐥𝐥𝐚𝐭𝐚

A szőke fiú magasra emelte állát, és az asztal peremére támaszkodó nőt nézte. Magasabb volt nála egy kicsivel, mégis, megremegett a keze, amikor a másik alak megmozdult és tiszteletteljesen sétálgatni kezdett az asztal mellett.
– A hadnagy elmondta nekem, amit tudott magáról... – kezdte elhalt hangon.
A másik alak megállt hirtelen. Vékony ujjai végigsuhantak az előtte álló kadét aktáján. – Csúnya dolog besurranni a katonai irattárba és megdézsmálni a bizalmas információkat.
– Biztosra akartam menni...
– Mégis miben, Arlert? – sziszegte Lorelei, szemöldökei összeszaladtak.
– A feltételezéseimben, ha... hadnagy...
– Egészen szép kis kutatómunkát végzett titokban, két hét leforgása alatt. Nem, mintha nem gyanította volna Levi, vagy akár én, hogy miben mesterkedik.
Armin felpattant helyéről. – Kérem! Ez fontos kutatómunka volt.
– Fű alatt.
– Nem adtak volna másképp engedélyt rá.
– A parancsnok lehet kezeskedett volna az ügyében, Arlert. Kedveli magát és az... – belepillantott az aktába – intelligenciaszintjét.
– Pa... parancsol?
Lorelei felnézett a fiúra. – Erwin kedveli az okos embereket. Az olyanokat, mint maga. Mondja, mégis mit keresett az irattárban?
– Azt hittem, hogy már tudja...
– Csak kíváncsi vagyok, hogy hazudott-e. Nekem az igazat mondja.
A fiú tengerkék pillantásán látszott a tiszta kétségbeesés szikrája. El akarta mondani a felettesének, hogy mi is volt az az egész szituáció a belógással, meg a stohessi katonai irattárral, de nem tudott első lélegzetvételre elég merszet gyűjteni hozzá. Lopva felmérte az asztal másik oldalán támaszkodó nőt: hiába, hogy alacsonyabb volt még Levi hadnagynál is, aurája legalább olyan fenyegető, s számára százszorta rémisztőbb volt. Nem értette, hogy Eren hogy tud annyi szívmelengető történetet mesélni róla és azt sem, hogy most miért nem olyan a sárga pillantása, mint amit elképzelt a barátjának leírásai alapján. Nem sokat találkozott szemtől szemben a Kopóval, mindössze talán háromszor, így nem is tudta, hogy hogyan viszonyuljon hozzá.
– Arlert, hallgatom.
– Hadnagy... – nyöszörögte. – I... igazából... a gyanúm... azt gyanítom, hogy a női titán a 104-es kadétosztag egyik tagja.
Lorelei bólintott.
– Annie Leonhardt. – Armin azonnal észrevette a név kiejtése után a hadnagy arcának finom változásait. Megrándultak szeme alatt izmai, torka pedig idegesen mozdult. Talán még sárga íriszei is elbizonytalanodtak egy pillanatra, de erre már nem figyelt a fiú. Eleget adott hozzá a reakció a hipotéziséhez.
A Kopó lassan elmosolyodott, majd elfordult a fiútól. – Helyes következtetés. A kérdés már csak az, hogy hogy jött rá.
– Maga is tudta, igaz?
– Tudtam.
Lorelei a tükrön keresztül figyelte a fiú arcmimikáját. Tudta, hogy Arlert egy zseniális stratéga, fiatalkora ellenére is könnyen átlát mindenféle szövésű szitán, s hogy most is az ő viselkedését elemzi magában. – A magadfajták, Armin... – kezdte, a fiú megrezzent – nem beszélnek sokat, de mindent elmondanak a szemeik. A pillantása már elárulja, ahogy engem méreget, hogy próbál beleilleszteni a képbe, mint rossz üvegesmester a nem odavaló mozaikdarabot a templom rózsaablakába.
– Miből gondolja, hogy rossz helyen tapogatózom?
– Miből gondolod, hogy nem?
Armin visszahőkölt egy pillanatra. Érezte, ahogy kezd feltörni ellenszenve az előtte álló nővel szemben, s ez kiült arcára is. Elfojtotta érzelmeit, semleges hangon folytatta. – Az, ahogy az előbb reagált Annie nevére, és az, hogy eddig nem hozta fel egyszer sem, pedig tudta nagyon jól, hogy milyen aktát kerestem és olvastam, sokat jelent.
– Ezzel még csak azt írtam alá, hogy engem is meglepett a következtetése, kadét. – Lorelei elmosolyodott, majd leült tiszteletteljesen a székébe.
– A terepen hallottam, ahogy Annie nevét mondja... ahogy beszél hozzá, ő meg megdermed... ahogy reagált a hangjára.
– Szemfüles vagy. – Lorelei nem tűnt zavartnak, sem meglepettnek: pedig igenis az volt. Meglepte Arlert figyelmessége, s következtetőképessége. Gyanakodik talán rá? – Mi az elméleted?
– Annie a női titán, maga pedig... ezt tudja. Tudja, és talán... talán segít is neki!
– Idefigyelj, fiú! – mordult fel a Kopó és áthajolt az asztalon fenyegetően. Körmei a bútorlapba martak, ajkai megrándultak és sárga szemei villámot szórtak mellei előtt leomló hajkoronájának keretében. – Attól, hogy tudom, ki ő, még nem jelenti azt, hogy a szövetségese vagyok!
– De azt sem jelenti, hogy nem az.
– Helyben megölhetnélek, ha akarnálak – sziszegte a Kopó, de Armin pillantása meg sem rezdült. Érezte, hogy üres fenyegetés csupán, így Lorelei nem is feszegette tovább. – Bizonyítsak talán?
– Arra semmi szükség. – Az ajtó kinyílt, s belépett rajta a parancsnok, Levi hadnagy és Hange. Erwin pillantása megtörtnek hatott, Levi arcára ráfagyott a hideg közömbösség, Hange csalódott volt. Az összes jó érzés egy helyen.
– Ennyi? Ennyi elég? – Lorelei hátrébb lépett egyet. Nem tudta eldönteni, hogy csalódott, mérges vagy szomorú legyen-e a pillanat hatására: ábrázata felettébb haragos és dacos volt.
– Üljünk le, és beszéljük meg ezt... – Hange, mint a jó túsztárgyaló, közelebb lépett egyet.
Lorelei hátrált.
– Nincs mit megbeszélni. Jobb lenne, ha most egy kis táppénzre mennél, Backfeld. – A hadnagy hangja volt az a jéghideg acélpenge, ami áthasította Lorelei szívét, s még jól meg is forgatta benne. Ajkait összepréselte, megrázta fejét.
– Ilyen könnyen eldobtok mindent?
– A te zűrös viselkedésed összefügg a 845-ben történt tragédiával és a számadatokkal. Ezen nincs mit szépíteni – folytatta a hadnagy. – Vagy elfogadod vagy elfogadtatjuk veled a leszerelést.
– Leszerelést? – Lorelei keserűen vigyorgott. – Ennyit ér nektek egy hűséges ember? Egy kölyök szavának eleget téve széttépitek az aduászt, éppen akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá?
– Ha végig hűséges voltál.
– Levi... – Erwin leintette a hadnagyot, aki egyből hátrébb húzódott. Ekkor már Arlert is felkelt a székből, ahol eddig ült, majd Hange mögé lépett.
– Zacharia többet említett... – suttogta Erwin. – Honnan tudjuk, hogy nem vagy közülük való?
Lorelei megdermedt. – Hogy honnan? – Az asztalon lévő késre pillantott, ami ott feküdt a hivatalos dokumentumai mellett. Hagyományosan csak a levelek felbontására tartotta maga mellett, de most tökéletes bizonyítási alapnak is képes volt használni.
A pillantását viszont nem tudta elrejteni: Levi elég szemfüles volt ahhoz, hogy eltolja a késre lecsapó Lorelei arcát, s olyan erővel taszítson rajta, hogy a lányt csak a széke fogja meg. A Kopó azonnal talpra ugrott, majd fogta az asztalon álló pecsét csepegtető réztálat, és kiszabadulva Hange kezének szorításából, nekivágta az asztala mögött lévő ablak üvegének.
– Elég legyen ebből! – kiáltotta Erwin. Láthatóan nem akart beleavatkozni a kibontakozó harcba.
Lorelei küzdött saját igazáért: megfejelte Hanget, majd elkapta Levi lábát, ami éppen gyomorszája felé tartott. Tekert egyet rajta, mire a férfi fájdalmasan felmordult. Elvesztette egyensúlyát, nekiesett az asztalnak és eltolta azt. Hange nyugtatni próbálta a Kopót, le akarta fogni, de nem volt hozzá elég lélekjelenléte. Lorelei a földre potyogott szilánkok közül felkapott egyet, s kihasználva Levi pillanatnyi bénultságát, egy jól irányzott rúgással Hanget is eltávolította a közeléből. – Titánokat kiválóan öltök, de az emberek ellen haszontalanok vagytok. – Azzal magasra emelte mindkét kezét, majd tenyerébe mártotta az egyik üvegszilánkot.
A pillantások egy életre beleégtek emlékezetébe. Mintha megfagyott volna körülöttük az idő abban a másodpercben: megdermedtek az alakok, tekintetükben riadtság ült. Lorelei összeszorította tenyerét, majd kinyitotta újra. Gyomra lüktetett a fájdalomtól, lelkében tombolt a nyugtalanság, s megint olyan egyedül érezte magát a világban, mint eddig a legtöbbször. Nem is gondolta soha igazából, hogy tartós lesz az a nyugodt állapot, amibe belekerült a Felderítő Osztagban. Szerette mindannyiukat, sőt, meg is halt volna értük. Mégis, ahogyan abban a pillanatban néztek rá, megtört benne valamit.
Lenyalta az alkarján végigfolyó vérpatakot, majd elsétált a feltápászkodó Hange mellett. Levi nem állt ellen neki, ahogy már Erwin sem. A parancsnok hagyta, hogy Lorelei a dermedten, falfehér arccal álló Arlerthez lépjen. – Mi az, kölyök? – sziszegte. – Nem jó ötlet hamisan gyanúsítani valakit. – Azzal fogta véres tenyerét, s beletörölte Armin aranyszőke hajába, majd megpaskolta arcát. – Alászolgája – mondta, az ajtóhoz lépett. – Ja, és még valami. Menjetek a francba.
Azzal kilépett és magára hagyta négy letaglózott társát.