𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟑. 𝐊𝐚𝐝𝐞́𝐭

Lorelei egy kósza szomorúfűz-levelet tépett le, ahogyan átértek a folyó másik oldalára. Félkézbe fogta Szellem szárait és kényelmesen elrúgta a kengyelt. – És tényleg ki akarod takaríttatni majd velük azt az egész romhalmazt? –  Most az egyszer nem siettek, három nap leforgása óta, és ez kegyetlenül jól esett neki.
A hadnagy sóhajtott. – Remélem nem várod el, hogy én takarítsam ki az egészet.
– Igazán furcsállom, főleg, amiért rettenetesen oda meg vissza vagy, ha csak egy kis mocsok megy a ruhádra. Múlt éjjel ehhez képest, tiszta zöld volt a fűtől a kabátod.
Levi mormogott. – Kár volt emlékeztetni. Utállak néha – közölte, aztán megsarkantyúzta a lovát és ügetni kezdett.
– Nem volt feltűnő, hogy előre kellett menniük? – Lorelei az előttük lovagló speciális osztagra bökött fejével, akik önfeledten cseverésztek valamiről, s egy pillanat erejéig úgy néztek ki, mint a maszkabálba készülő vidéki nemesifjak.
– Ennyi idő után is fennakadsz ezen? – A férfi társára sandított. – Szerintem rajtad kívül mindenkinek egyértelmű, hogy mi van közöttünk.
– És ez téged nem zavar?
A hadnagy válasz nélkül hagyta a Loreleit.
– Olyan zsenge és ártatlan még – mondta a nő, ahogyan az elől lovagló fiút nézte.
– Te is voltál egyszer ilyen.
– Mi idősebben lettünk kiképzeve ennél. Embertelen, amit a kormány kér az újoncoktól, ilyen korán...
Levi megvonta vállát. – Minket más tört meg. Nem tudsz vigyázni rájuk, Lori. Egyszer mindenkinek meg kell törnie... vagy többször is. – Megsarkantyúzta lovát és előre ügetett.
Felzárkóztak teljesen a társaikhoz, s családias, megértő csendben folytatták a sétalovaglást a Rózsa falon belüli vidéken. Lorelei élvezte legjobban a környéket: imádta a peremek csendes erdőit, a magas fákat és a zöld, műveletlen tisztásokat. Megannyi szép, kies terület, ami a tudat peremére esett és a maga módján tengődött. Megesküdött volna rá, hogy ide nem ért el a Trostban történt tragédia híre, s egy pillanatra elgondolkodott rajta, milyen is volna az élete, ha aznap nem felesel vissza a felettesének. Vagy, ha nem váltja be az ígéretét és nem...
Ez már a múlté volt.
Azt pedig nem lehetett megváltoztatni, akármennyire is akarta – a jövőnek pedig csak imádkozni tudott, hogy ne vegye el tőle fájdalmasan azt, ami fontos számára.
Bárcsak kiszámolhatta volna ezeket előre. Bárcsak.

Az új szálláshoz értek. Egy erdőszéli tisztáson feküdt az egykor felderítői bázisnak számító kastély, ami bőven képes volt szálláshelyet biztosítani legalább negyven embernek – habár annyian nem voltak, s talán soha nem is lesznek a speciális osztagban. Lorelei egy pillanatra behunyta a szemét, amikor átlépték a birtokhatárt, és újra látta maga előtt az elszánt smaragdzöld szempárt. Hideg rázta meg, egy kósza szellő meglibbentette nadrágjának peremét. Utálta ezt az ismétlődő érzést, amikor az előtte lovagló fiúra nézett.
A kastély előtt leszállt a lováról, s szótlanul az egyik álláshoz vezette. Nem akart bemenni a poros romhalmazba, állandóan rájött a tüsszögés és a köhögés akkor is, amikor Levi nem bírta fékezni az indulatait és körbetakarította az irodáját – igazán nem panaszkodhatott, neki semmi keresnivalója nem lenne ott sosem. Mégis, mint a vadász lába mellett a kopója, úgy szokott Levi kerevetén feküdni, némán, hűségesen, s megvárja, míg ő hajnalig nézi át a jelentéseket és a halálozási rátákat.
Látta, ahogy Ouro leül nagy nyekkenéssel a kút melletti lépcsősorra és hátradönti fejét. A semmiből jelent meg ekkor Petra: észre sem vették, vagy csak talán nem akarták, hogy ő nem messzi tőlük csutakolja Szellemet. Hallotta, ahogyan Petra próbálja komfortálni a férfit, aki Lorelei iránt nem sosem táplált mást, csak szexuális vágyakat, ezt pedig ő tudta is. Nem szerette, hogy semmibe nézik, amiért a legfrissebb tagja az alakulatnak. Nem szerette, ahogyan Petra nézett rá, amikor Levi mögött vonult, s az elnémuló beszélgetést, amikor a mellettük lévő aszalhoz ült le egymaga.
Most érezte csak igazán fekete báránynak magát, de próbált már nem foglalkozni vele.
– Azért haraptad el a nyelvedet, mert úgy járt a szád, mint a kacsa segge – mondta Petra, csípőre tette kezét. – Nem ez a legjobb módja, hogy Levi hadnagyra próbálj meg hasonlítani...
– Szánalmas – vágta közbe Lorelei.
– Mondtál valamit? – szisszent fel a férfi.
Lorelei leeresztette kezét Szellem szügyéről és a lépcsőn ülők felé fordult. – Legközelebb meg is fulladhatnál a nyelvedben... azt mondtam: szánalmas.
A fakószőke férfi készülő ellentámadását egy ló csendes léptetése szakította félbe. A pej hátán fiatal fiú ült, amikor leszállt a lóról, elnémult mindenki egy pillanatra. Ő megszeppent talán, amikor körbenézett és látta az osztag pár emberét, aztán amikor túltette magát ezen, elkezdte leszerszámozni a hátast.
Kicsike árnyék volt a déli nap alatt, amit csak a másik árnyék vett észre. Lorelei Szellem kötőfékét marjára hajította, majd odasétált a fiúhoz.
– Rossz így, a barátok nélkül, igaz?
Eren összerezzent. – I... igen, asszonyom!
– Nem vagyok én asszony, fiam. Nem is akarok lenni egy ideig – közölte. – A nevem Lorelei. Hívj így. Sokkal egyszerűbb.
– Lorelei... – ízlelgette a fiú a szót, miközben végignézett a pej farára támaszkodó társán. – Maga jött oda hozzánk a falon is, amikor a Kolosszális titán megjelent.
– Pontosan – nyugtázta a nő.
A fiú jól észrevehetően kérdezni akart valamit. Dús szemöldökét összevonta, s bár nem mondott semmit, Lorelei látta rajta, hogy fejében túl sok gondolat cikázik. Így is magasabb volt húsz centivel a nőnél, s legalább tíz évvel fiatalabb. Lorelei elmosolyodott, sárga pillantása a fiú nyergen pihenő nagy kezeire futott, amik készségesen szorították az alátét peremét. Helyesebb, mint gondoltam.
– Mondjad, hogyha valami bajod van, fiam.
– Magát nem kedvelik itt, igaz? – bökte ki halkan, s körbenézett.
Lorelei megvonta vállát. – Hogyha mindig azzal foglalkoznánk, hogy más mit gondol rólunk, akkor sosem haladnánk előre az életben. A túl sok megfelelni akarás elnyomná a valódi céljainkat. Emellett pedig, Ouro legalább akkora pöcsfej, mint a legtöbb hozzá hasonló magát szépfiúnak eladni akaró leszakadt alkoholista. Ne is foglalkozz velük. Előbb-utóbb rájönnek, hogy alaptalan a bizalmuk irántad.
– Backfeld! – szólt egy hang a kastély ajtajából.
Lorelei félszemmel sandított a pej fara mögül az alacsony alakra, majd Erenre nézett. – Ha gondolod, és megszabadulunk ettől a kisebbségi komplexusos gnómtól, megnézhetnénk a vidéket ketten. Lovon, persze.
Eren smaragdzöld szemei megcsillantak, de mimikája zavartságot tükrözött. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, assz... Lorelei.
– Ahogy érzed – mondta, s megkerülte a lovat. Kis kezei, nem messze a nyeregalátéttől, lecsúsztak a pej farán. – Én kimegyek, vacsora előtt. Ha van kedved, tarts velem.