𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟏𝟑. 𝐀 𝐦𝐮́𝐥𝐭 𝐝𝐚𝐥𝐥𝐚𝐦𝐚𝐢

– Azt hittem, emlékezni fogsz rám, Lori. – A lány levette fejéről a csuklyát. – Furcsa most a másik oldalon látni.
– Egy oldalon álltunk eddig, Annie. – Lorelei kiegyenesedett és letörölte arcáról a verejtéket. Remegő kezében a csonka, csorbult kardját tartotta, poros volt fehér egyenruhája, köpenye tépázott, fekete göndör hajkoronája kócos és kibomlott a fonatból.
Annie megvonta vállát. – Sosem álltunk egy oldalon. A kezdetektől. – Hangja hideg volt, mint az őszi eső, s úgy zuhogott Lorelei elméjére, mint ahogy a nyári forróságot oltja el a vihar. Annie folytatta. – Talán régen elhittem ezt, talán te is elhitted. Áruló vagy és az is volt a családod, Backfeld. Ezért kapták azt, amit megérdemeltek.
– Te miről beszélsz?
– Tényleg nem emlékszel? – Annie felvonta szemöldökét. Nyugodtnak tűnt, túlságosan nyugodtnak, de a hangja kellemetlen érzés volt Lorelei fülének. – Pedig te mondtad, hogy a falon túl.
– Nem mondtam ilyet.
Annie röhögni kezdett. – Te tényleg kettyós vagy.
– Igazán felvilágosíthatnál, mert nem csak én tűnök őrültnek most.
– Minek? – sziszegte és felemelte kardjait. – Most úgyis megöllek. Akkor nem fogod már többé az utunkat állni.
– Lesz más, aki megteszi majd.
– Ebben reménykedsz?
Lorelei bólintott. Magasra emelte büszke arcát, előkapta a tőrt combjára rögzített tokjából.
– Ő is a mi oldalunkra fog állni, ha megtudja, mik is vagyunk valójában.
– Ne beszélj többesszámban! Ne merd a szádra venni Erent...
– Nézz magadra. – Annie végigmutatott rajta, terpeszbe vetette lábát. – Te és én ugyanazok vagyunk. A különbség csak az, hogy engem kiválasztottak, te pedig megmaradtál az az örök vesztes, aki mindig is voltál.
– Vagy csak nekem más utat adott ki a Sors.
Annie felnevetett. – Te még ilyenekben hiszel ebben az elbaszott világban?! – Gunyoros hangja haragot árasztott magából. Arca elkomorodott. – Tudod, nem kicsit lepett meg, amikor megláttalak és rájöttem, hogy te vagy az. Mintha szellemet láttam volna. Azt hittem, úgy végezted, mint a többi hozzád hasonló... néha még mindig meglep, hogy mennyire szeretnek rajtunk szórakozni a kivégzőosztag katonái. Hogy jobban megérte nekik futásnak ereszteni téged és végignézni, ahogy küzdesz az életedért. Máshogy legalábbis nem kerülhettél ide.
– Legalább nekem elmagyarázhatnád, hogy mi ez az egész... – Lorelei nem tudta felfogni, hogy miről beszél neki a lány. Bár, egyre ismerősebb volt arca és hangja, s már nem olyan idegennek hatott, mint amilyennek az első találkozásukkor. Akkor is furcsa érzés kerülgette, de ebben a pillanatban úgy kezdte érezni, Annie nem idegen számára, s már régebb óta ismeri, mint egy pár hónap. Eleinte úgy érezte, Annie összekeveri valakivel, de egyre jobban megbizonyosodott róla, hogy ez nem így van.
Ismerték egymást hajdanán... csak ő nem emlékszik erre. Illetve, nem teljesen.
Annie figyelmeztetés nélkül támadott. Villámgyorsan, mint az égből lecsapó héja, indította kardcsapását, de az nem talált célba: Lorelei oldalra fordult, elvesztette egyensúlyát és a földre esett. Még használható, de már gyilkolásra nem alkalmas kardját felemelte, megtámasztotta tenyerén és így fékezte meg az ellenséges pengét, ami torkának suhant. Annie ránehezkedett Lorelei testére, combjai megszorították a lány bordáját, mire az hangosan felordított, de karjai annál erősebben, akaratosabban markolták az Annie kardját feltartó pengét.
– Csak nem eltörtek? Mekkora kár, pedig olyan szép darázsderekad van – sziszegte Annie, szorongatta Lorelei puhának tűnő csontjait. – Otthon most minden férfi omlana utánad, hollócska.
Az utolsó szó mélyen megütött Lorelei szívében egy billentyűt és keserű dallamot árasztott szét testében. Megfeszültek izmai, meglökte csípőjét, Annie kibillent az egyensúlyából, így Lorelei elég időt kapott ahhoz, hogy fellökje és kiguruljon alóla. Talpra állt, letörölte a homlokára csorgó vért, majd a tőrét fenyegetően jobbkezébe fogta. Annie is felkelt, arca poros volt, s az izzadtságcsíkok mentén összegyűlt a piszok homlokán.
– Nem adom magam könnyen... – mondta Lorelei, ajkai mosolyogtak. – Jobb lenne, ha ez neked is leesne.
A szőke ismét támadott. Oldalról indította a vágását, amit Lorelei tőrével blokkolt. Az acélpengék érintkezése szikrázó visítást eredményezett, a Kopó elfordult és kivédte a balról érkező vágást is. Megkerülte Anniet, hátulról derekába rúgott, de a felcsapó penge megtalálta csizmáját. A bőrbe mart az acél, áthasította és egy felületi vágást ejtett Lorelei vádliján. Nem szisszent fel, a penge éléről a lendület hevében a porba spriccelt vére. A támadás sikeres volt: Annie előreesett, egyenesen térdeire, de félkörívet suhantott kardjaival, így Lorelei nem tudta megtámadni. Már újra talpon volt és ő következett: nekiiramodott, aztán elrugaszkodott a földről és vágott egyet.
Lorelei oldalához kapott. Túl hirtelen történt minden: Annie mögötte landolt a földön, pengéiről embervér csorgott, elfújta arcából szőke tincsét, ahogy az ellenfele felé fordult.
– Vége van, hollócska – motyogta, ahogy végignézett a földre térdelő harcoson. – Sajnálom, hogy így kell lennie.
– Rohadj meg – bökte ki Lorelei, ahogy zsibogó, szúró fájdalommal telt oldalát szorította.
Annie két lépéssel közelebb ment, majd leguggolt elé. Megsimogatta a fekete, csapzott loboncot, mélyen nézett a sárga szembogarakba. – Add át anyuéknak, hogy üdvözlöm őket.
Azzal felállt, majd egy szempillantás alatt eltűnt a fák lombozata között.