𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟏𝟕. 𝐁𝐞𝐫𝐳𝐞𝐫𝐤𝐞𝐫

A csatornarendszer feketeségbe vezető lépcsői előtt Lorelei lerogyott a hideg kőfal tövébe. A főváros kedves zajai, a lovaskocsik, az embertömeg keltette monoton csörgés elvonta volna a figyelmét a küldetésükről, ha nem fontos emberek forogtak volna benne. Érezte a rá vetülő tekintetet: tisztában volt vele, hogy a tegnapi kirohanása végett Erwin nem bízik már benne annyira, mint régebben, figyelteti is titkon, s idegesítette Armin Arlert gyanúja. Nem értette még maga sem a körülötte történő dolgokat, már magát titulálta őrültnek, a fiatal kadét éles eszének fikciói pedig még inkább megingatták azon hitében, hogy mindent tud a saját múltjáról és arról, hogy honnan is jött.
Nem, mintha annyira emlékezett volna bármire is azelőttről, hogy bekerült abba az árvagondozóba. Először Shiganshinában, aztán, a fal áttörése után Trostban töltötte a napjait. Egyedül és szeretet nélkül; amikor már figyelemre vágyott, férfiak csábításának engedett a helyi kocsmában, ahová akkoriban kiszolgálónak vették fel minimális pénzért. Rémes idők voltak azok: legalábbis most annak tartotta már őket.
– Van valami fejlemény? – intézte ekkor a mellette álló helyőrhöz.
A férfi oldalra vonta száját kefebajsza alatt. – A parancsnoka azt az utasítást adta, hogy itt várjunk Jaegerre és a társaira. Ha sikeres az akció, akkor el tudjuk fogni a női titánt, nem?
Lorelei nem mondott semmit, csak leült a föld alá vezető lépcsősor aljára és a nyirkos sötétbe meredt. Rossz érzés lett úrrá rajta. Friss, de dohos szagú levegőt hordott ki a légáramlat a föld alól. Megremegett a talaj, s a friss levegőt egy porfelhő követte, majd hangos recsegés és puffanás visszhangja: mint amikor beomlik a tűzben elgyengült ház téglafala. Az ügyeletes katonák hőköltek és elugrottak az alagút bejáratától, Lorelei a lépcsőn ülve várta meg a rengés és a porfelhő elmúlását. Agyában beindultak a fogaskerekek, s egy kellemetlen érzés kerítette hatalmába.

A nap delelt már a tetők fölött, s az idő igen melegnek hatott már. Talán a harminc fok is lehetett már, ami a koranyárhoz képest igen meglepő és szokatlan volt a vidéken, s ez a tetőkön még elviselhetetlenebbnek biznyult. A vörös agyagcserepek felhevültek és átégették a katonák ruháját. Egy sötétbarna hajú lány guggolt a társa mellé: ők ketten voltak csak a legmagasabb polgárház tetején, melyről tökéletes, tiszta kilátás nyílt arra a kis kocsifordulóra, ami zsákutcába torkollott a keresztút után. Meglehetősen jól védett, s árnyékolt terület volt, a delelő nap szinte teljes szürkeségbe borította a teret.
– Ott lent biztosan jobb idő lehet – mondta a barna hajú lány és felkönyökölt a tető gerincének védelmében.
– Az lehet – felelte a férfi, aki mellette feküdt hasán. – De itt nagyobb biztonságban vagyunk egyelőre. – Láthatóan magasabb volt, mint a lány, s jóval öregebb is: a negyvenes éveiben járhatott, de arcvonásain nem tükröződött kora, csupán felnyírt hajában díszelegtek ősz szálak halántékánál.
– Mikor öregedtél meg ennyire, Dante? – kuncogta a lány. – A végén még fel se fog állni a farkad.
– Jellemző rád, hogy ennyire szexista legyél. Lehetőleg, ha találkozunk a Főnök kutyusaival, ne add elő magad így.
– Ugyan miért?
– Mert még kölkök, te idióta... – morogta Dante, kikukucskált a kúpcserepek tornasora mögül.
Nox a hátára fordult, oldalán csörgött a térmanőverező. – Mit látsz?
– Megállt a csaj. Most valamiért tétovázik, nem akar lemenni.
– Nem érzed furcsának ezt az egész parancsot? Mármint, a Főnök több dolgot is közölhetett volna igazán velünk, kicsit becsapva érzem magamat jelenleg. – A göndör hajú, kreol bőrű lány folytatta panaszkodását, nem törődve azzal, hogy hangereje esetleg erősebb a környező házak között zúgó városzajoknál.
– Csak egy pillanatra fogd már be – acsarogta a társa, hunyorogni kezdett, hogy jobban lássa a lenti eseményeket. A beszédet, bár nem hallotta, de a lejárat előtt álló szőke kislány testtartásából tökéletesen következtetett arra, hogy a kadét terve most erősen zátonyra futott.
– Ebből nem fog semmi jó kisülni. – Nox halkított, majd felküzdötte magát a társa mellé és együtt szemlélték tisztes magasságból a teret. – A kiscsaj nem veszi be a trükköt.
– Nem hülye.
– És erre nem figyelmeztették a többieket?
– Még a legjobb stratéga is vethet hibát, nemhogy még egy tanulatlan, tapasztalatlan gyerek.
Dante olyan utálattal ejtette ki az utolsó szót, hogy ahhoz foghatót ritkán hallott az ember. Már ennyiből érződött, hogy nem fűlött a foga a küldetéshez, illetve ahhoz, hogy egy kölyök utasításai után menjenek: mégis, jobban tartott a Főnöktől meg Zephyrtől annál, hogy megtagadja őket.
– Most! – A füttyentés megtörte Dante gondolatait. A téren felbolydultak a lődörgő emberek, s parancsszóra vetették rá magukat a szőke lányra. Lefogták: elkapták kezeit, szájába egy kötelet feszítettek. Legalább heten fogták le az ártalmatlannak tűnő alakot, mégsem jártak sikerrel.
Apró szél kelt fel a tér közepe felől, majd éteri némaság. Mintha még a levegő is eltűnt volna egy pillanatra a környékről, elszorult a két katona torka. Hirtelen forróság suhant át a vidéken, majd megint csend. Dante elkapta Nox karját. Nem tudta, mi fog történni, de a megérzése azt súgta, hogy lépjenek le innen. Két ugrással lerántotta magukat a tízméteres polgárlakás tetejéről.