𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟐𝟑. 𝐇𝐚𝐫𝐜𝐨𝐬𝐨𝐤

Szél kerekedett és esőre álltak a komor felhők a fal fölött. Lassan kezdett szitálni ismét, kellemetlen érzést keltő köd telepedett a tájra: Hange kiadta a parancsot a visszavonulásra, mely egyet jelentett a hosszú gyalogútra Trostig a fal tetején a szürke időben.
– Szóval Ymir is egy közülük... – Zephyr zavartan nézett az előttük menetelő három kadétra, akik egy lányt vittek hordágyon. – Tehát négy. Elhozták...
Dante felkapta a fejét és megkereste a pontot, ami eddig Zephyr gondolatainak tárgyát képezte. – Ő nem ilyen.
– Ismerted?
– Láttam csak. Meg az apját és az öccsét. Ez a lányka nem ő. Ő férfi volt... fiú, inkább.
Zephyr felsóhajtott. – Szóval elkezdődött a hadművelet.
– Öt éve valamiért vesztegel...
– A szőke felismert – súgta alig hallhatóan Zephyr a mellette sétáló férfinak.
– Ő az egyik, mi? – kérdezte Dante.
– Téged nem?...
– Én nem voltam magas rangú... – Dante elhallgatott, amikor a Kopó kettejük közé lépett. Egy ideig feszítő csendben bandukoltak, amikor Lorelei megállt egy pillanatra. Valami megváltozott a szélben. Gyanús áramlatot hozott magával, válla mögött nézett az érkezés irányába. Kiszabadult fekete tincseibe kapott a szél, csuklyáját meglebbentette a hátán.
– Rémeket látsz, főnök? – Zephyr a Kopó vállára tette kezét, ő megrezzent.
– Nem tudom. Te sem nézel ki nyugodtnak.
– Rossz érzésem van azzal a kettővel kapcsolatban – bökött fejével maguk mögé. Erent közrefogta Reiner és Bertholdt, nagyon elmélyültek valamiféle diskurzusban.
– Meglátjuk, hogy alakulnak majd a dolgok. – Dante kardjának markolatához nyúlt és hallhatóan eloldotta a biztosítókapcsot.
A Kopó ide-oda kapkodta pillantását a két férfi között. Érezhetően feszült volt a hangulat, amit – bár a körülmények teljesen megkívántak – Lorelei mégis szokatlannak tartott. Nem érezte eddig egyszer sem, hogy olyannyira elharapódzna a kedélye Danténak, aki egyébiránt kifejezetten harckerülő volt, hogy már előre kioldja a biztosítékokat. Így felszívta magát, majd dühös hangnemben tapadt neki két társának. – Mondjátok el, azonnal!
– Pár perc múlva kiderül, főnök. – Zephyr ajkai kelletlenül megrándultak, amikor végignézett Reineren. Legalább huszonöt méterre voltak egymástól, mégis, átható gyűlöletet keltett benne a szőke kadét látványa.
Lelassult a szél, megdermedt az idő egy pár másodpercig: a felhők eloszlottak, s mit a szita apró lyukai között áthulló liszt, úgy vetültek a vidékre a nap sugarai. Elállt a szél, néma lett minden. Kardok suhanó csikorgása szelte át a halotti csendet, Mikasa kiáltása, ahogyan rávetette magát a két magas kadétra. Lorelei maga mellé kapott, szíve dobbant egyet, amikor Zephyr kitört karjának tartásából.
Mint a semmiből lecsapó villám, beugrott a kibontakozó többoldalú harcba: ellökte Mikasát, aztán lehajolt. A feje fölött suhant át az a penge, ami Reiner kézfejét szúrta át, Zephyr ráfogott (a kesztyűjének szerencse, nem vágta meg magát), majd kiegyenesedve jóval a szőke izomkolosszus fölé magasodott. Arcán tiszta vérszomj, megvetés csillant meg egy pillanatra, szemei vörösek voltak a napfényben, acsarogni kezdett. – Sosem kedveltem a fajtád, Reiner – sziszegte fogai között. – Már egyszer legyőztem a szemed előtt puszta kezekkel egy titánt és még ellenállsz? A helyedben jól meggondolnám.
– Vice versa, Zephyr.
Zephyr háta mögé nézett. – Jaeger! – Hátra taszította Reinert puszta erejénél fogva, elkapta Eren gallérját és oldalra lódította. A lendülettől vezérelve hátraesett és a fal pereméhez került vészesen közel.
– Mocskos... – Reiner felmordult, majd rászorított a kezében lévő pengére. A seb nyomán sárga villanás keletkezett, a feltörő kénszag keltette robbanás hulláma túl erős volt még Zephyr számára is.
Égette a bőrét, amikor elsodorta, le a falról.
Ki akarta lőni magát, de a ravaszok nem mozdultak.
Beakadt volna?

Nem... biztosan a hő... vagy a biztosítékok?
Ujjai benyúltak ruhája alá. A szabadesés érzése megbénította, de nem félt: tudta, hogy ha kihúzza a belső peckeket, friss utat kap a hajtógáz és még lesz ideje felrepülni. Hasra fordult a levegőben, gerince megreccsent a felülről rávetülő robbanáshullám miatt, arcába csaptak kabátjának bőrkötői. Szorgosan tapogatta a szerkezetet derekánál, majd nem sokkal később megtalálta a biztosítókat. Két apró tű hullott le a fűbe, Zephyr pedig talpára állt a légben és a robbanást kikerülve, nagy ívben érkezett meg újra a fal tetejére.
– Rohadék! – üvöltötte, amint földet ért Lorelei mellett.
– Mondtam, hogy ne menj oda – felelte komoran a Kopó. Szemei az előttük nem sokkal magasodó, bőrtelen, félkész titánra vetültek. Bertholdt volt az. A csendes langaléta fiú. Megismerte a szeméről.
– Mennünk kell... – Dante felnézett a Kolosszális Titánra. Az láthatóan őt bámulta. Két régi ismerős találkozása volt ez a pillanat, meglehet, mégis, annál sokkalta szomorúbb.
Hange osztagvezető üvöltése hatotta át a sziszegő, gőzös levegőt. Támadást rendelt el, azonnali hatállyal, a Kolosszális Titánra irányultan. Zephyr megrázta fejét, arcvonulatai komorak voltak. Elkapta az éppen indulni készülő Lorelei karját, s akkora erővel szorította meg, hogy még napokkal később is látszódott a helye.
– Támadunk! – adta ki akaratosan a parancsot Lorelei, rántott karján.
– Nem!
– Meg tudjuk ölni! – üvöltötte a Kopó. – Védtelen!
– Nem! – Dante a két lány elé állt és hátrébb léptek, még minden más katona megindult a kolosszus felé.
Lorelei ismét rántott Zephyren. – Én vagyok a főnök! Én parancsolok! – Hangja áthatotta a csatazajt és gőz sziszegését, a szél belekapott hajába, dacos pillantása fojtogatta Zephyrt.
– Most az egyszer nem! – A férfi oldalra vonta felettesét: lábuk közösen csúszott le a fal peremén. Beigazolódni látszott Zephyr és Dante elkerülő hadművelete; a következő pillanatban forró, lángoló felhőknek érződő gőz tört ki a kolosszusból, elsodorva minden katonát maga körül. Még harminc méterrel mélyebben is érezték a forró lökéshullámot, a sípolás és zúgás megtompította hallásukat.