𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟏𝟒. 𝐀́𝐠𝐲𝐛𝐚𝐧, 𝐩𝐚́𝐫𝐧𝐚́𝐤 𝐤𝐨̈𝐳𝐭...

Madárcsicsergés és a nyitott ablakokon beszűrődő finom reggeli fények keltették fel, a tejfehér függönyt elfújta az apró szellő. Lüktetett Lorelei feje, szájának íze fémes és száraz volt, köhintett egyet, ahogy felült. A látása lassan tisztult ki, felmérte a szobát: fehér falak, finom fenyőasztal az ágya mellett, a szembeni falon egy kerevet, az ajtó is fehér és felső negyedét tejfehér törtüveg borította. Végignézett magán: fehér lenvászon kórházi ruha volt rajta, a homlokán egy vastag kötés, vádliján és hasán szintúgy. Az utóbbi friss volt még egészen és kellemetlen, amikor meg akart mozdulni.
– A helyedben nem nagyon mozognék, Backfeld. – Levi felkelt a kerevetről és a lány elé bicegett. Látszott rajta, hogy az egyik lábára sántít, de ezt próbálta elfedni.
Lorelei keserűen oldalra vonta ajkát. – Neked sem nagyon kellene. Nem mondták, hogy pihentesd?
– Ne foglalkozz most ezzel.
– Te is foglalkozol velem. Azért vagy itt. – Egy pohár vízért nyúlt az asztalra, majd megitta.
A hadnagy odalépett az ágyhoz és a felülő Lorelei szemébe nézett mélyen. – A speciális osztag halott.
Hideg jégesőként érték a Kopót Levi szavai. Legszívesebben ráfogta volna, hogy viccelődik, viszont tudta, hogy a hadnagy nem olyan jellem. Elnézett a férfiről és a távolba meredt. Megmagyarázhatatlan érzés nőtt benne: fájdalom és hiány, kétségbeesettség keveréke. Sírni kellett volna neki, de nem tudott. Túl korai volt még a gyász, s túl hirtelen érintette ahhoz, hogy fizikai jeleit tudja adni. – Mi történt?
– A női titán. Megtámadta őket...
– Miért nem voltam ott? – Lorelei szemei e pillanatban lábadtak könnybe. – Miért... mit akartam... – Remegő kezeit összekulcsolta. – Hiba... hiba volt... én... szólni akartam nekik de...
Levi hadnagy leguggolt a lány elé. – Nincs hiba, Lori. Ezt te mondod mindig: csak a sors van, és a végzet.
– Nem vagy rám mérges?
– Szomorú vagyok. Hogyha őszintének kell lennem... de ezt te is tudod már.
A Kopó összeszedte maradék lelki erejét. Ránézett az előtte guggoló hadnagyra, tekintetük találkozott. – Már egy nyugodt helyen vannak. A halál...
– Nem vég, hanem kezdet. Tudom. – Levi megrázta fejét. – Ezt akarom elhitetni magammal. De nehéz elengedni őket.
Lorelei nem bírta nézni a hadnagy fájdalomba torzuló mimikáját. Hogyha az ember nem ismerte elég behatóan Levi Ackermant, nem tudta róla, hogy mikor mit érzett. De ha elég időt töltött el vele valaki, s eleget fordított arra, hogy megismerje és kitapasztalja a gesztusait, könnyen rájöhetett, hogy az acélszürke szemek keserű rándulása, s a vékony ajkak szélében megbúvó görbület a fájdalom kifejezésére szolgált. A lány végigsimított Levi sápadt arcán, majd ajkaira egy lágy csókot lehelt; a hadnagy beledőlt a kellemes érzésbe, megfogta Lorelei tarkóját és szorosabban magához húzta. Hosszú, mély és elnyúlt csókba kezdtek, mely lassan lecsengett kettejük között. Ajkaik elváltak, de a szemkontaktust még mindig megtartották.
– Sajnálok mindent... – Lorelei hangja elcsuklott. – Imádkozni fogok a lelkükért...
Levi arca erős grimaszba rándult az utolsó mondat hallatán. Eleresztette a lány kezét, felállt és az ajtóhoz sétált. Szorult torokkal helyezte kezét a kilincsre, s az ablak törtüvegén keresztül nézett az ágy szélén ülőre. – Inkább a miénkért imádkozz.
Azzal kilépett a folyosóra és magára hagyta Loreleit. Az ajtót becsukva, lerogyott a fal tövébe, kezeit homlokára tette, s addig így maradt, amíg nem hallott lépteket közeledni a folyosón.

❃

– Hadnagy! – A fiú megállt a folyosó fordulójában és óvatosan közelítette csak meg a felkelő Levit.
– Még nem szabadna felkelned, Jaeger. – Levi megigazította zakóját és nyakkendőjét, felemelte fejét, elpislogta finoman csillogó könnyeit szemének sarkából.
– Meg akartam nézni, hogy mi van Backfelddel...
– Rendbe fog jönni.
– Azért látni szeretném, engedélyével. – Eren aprót tisztelgett.
Levi elnézett a kadét mögött, majd rásandított. – Nem fogod feladni a lányt, igaz?
– Valamiért úgy érzem, tartozom neki egy látogatással.
– Nincs okod rá.
– Lehet.
A hadnagy nem mondott semmit. Felszívta magát, megkeményítette szívét, s elsétált a fiú mellett, elegánsan, határozottan, ahogy eddig is tette bármikor. Eren nem látta rajta a megtörtséget. Eren nem érezte azt a fájdalmas sikolyt, amit acélszürke szemei árasztottak.