𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟐𝟎. 𝐇𝐚𝐫𝐚𝐧𝐠𝐨𝐤

Éjjel sokkal nyugodtabb a világ – talán a halotti csend, talán a sötétség teszi.
A csillagok fénye homályosan derengett a főhadiszállás fehérre meszelt téglafalain, az eresz rézborításán futkosott a holdfény: habár egy-egy ködfátyol eléje suhant, mégis, szép ezüstszíne elsápasztotta a sárgarezet. Lorelei az ablaka mellett ült, és egy kedves dalt dúdolva figyelt az asztalán lebegő gyertyák fényére. Néha-néha elröppent egy kéretlen madár, a balkonra szállt egy rigó, aztán tovább ugrált, denevérek csivitelése hallatszott a közelben. Az ajtó alatt fénynyaláb jelent meg a semmiből, s elaludt hirtelen. Két határozott lépés, majd a kilincs csikordulása szelte át a csöndet és a gyertyaláng megremegve kialudt azonnal.
– Nem tudom, miért kell ennyire félned, Yuto. – Rázta meg a lány fejét, majd lerakta a sakálmintás tarotot. Az ajtó kitárult és a hadnagy lépett be rajta. Lorelei nem nézett rá, mégis megérezte a jelenlétét azonnal. – Hát te? – kezdte keserű hangon.
– Látnod kell valamit.
– Mégis mit?
Levi hadnagy becsukta maga mögött az ajtót. Fejét magasra emelte, vágott, szürke szemei a lányt vizsgálták kétes ábrázattal. Úgy látszott, valamit mondani akar, mégsem szólalt meg egy jó darabig.
– Ugyancsak, egyedül mertél idejönni? – sziszegte Lorelei. – Azt hittem, tartasz tőlem.
– Nem félek tőled, kölyök. De ezt látnod kell.
– Gyorsan alábbhagyott az érdeklődésed irántam, mióta kiderült, hogy ki vagyok.
– Ezt nem csak, hogy mi, de még te sem tudod biztosan.
Lorelei felkelt az ablakból. – Te is láttad a kartonomat, igaz?
– Még akkor, amikor Erwin hozzám osztott be. Persze, a titkosított részeket nem olvashattam el akkor. Arminnak köszönhetően, az is a kezembe akadt. De ez nem lényeges most, mint mondtam. Öltözz, elviszlek valahová.
– Még mindig nem tudom megérteni... – A Kopó lekapkodta ágytámlájáról a ruhadarabokat, majd gyorsan magára kezdte őket ölteni. – Egy ilyen kis külyök... hogy volt képes belógni...
– Épp ez a lényege – mondta a hadnagy, és leült a kerevetre, onnan nézte a csupaszra vetkőző lányt. – Gyorsabb egy felnőttnél és kevésbé feltűnő. Könnyedén be tud surranni bárhová, még ha ez ellenkezik is az erkölcseivel...
– Mintha mi mindig azt tennénk, ami megegyezik az értékrendünkkel, Ackermann.
Levi elnézett a lányról, s ciccegett egyet, majd sóhajott.
– Most sem értesz velem egyet, mi?
– Számít ez, Lorelei?
– Amíg Erwin él, nem áshatod elő a csatabárdot. Pedig látom a szemedben, hogy nem tetszik neked ez az egész helyzet.
– Szőke gyakorta viszi mostanában vásárra a bőrét... – Levi Ackermann megvonta vállát ismét. Acélszürke szemei pengeélesen méregették Loreleit fekete tincsei közül, harag bujkált bennük. – Máskülönben, szarnék arra, hogy milyen csapatot kapsz vagy nem kapsz, Backfeld, de nem hagy nyugodni az a nyurga albínó, aki árnyékként követ téged.
– Zephyrnek igazán nem kell zavarni az édes álmatlanságodat.
– Nekem is elmondta Erwin azt, amit neked.
– Akkor még kevésbé, mert tudod, hogy mire van tartva. Nemde?
– Minek veszel fel fűzőt? – Levi felvonta szemöldökét, amikor a lány bekötötte a ruhadarabot és haját copfba fogta.
– Kényelmes, nem fáj a hátam lovaglás közben.
– Indulhatunk?
– Indulhatunk.

A fal megtörte a friss holdfény ezüstfolyamát. Sötét csíkot borított a macskaköves földre, csöndes volt a város, bár a másnapi dulakodások szelleme még ott lengett a romos falak és a törmelék között. Kellemetlen, kesernyés-torokszorító szag telepedett a kerületre, a házfalakon vörös gyász sötétlett.
Lorelei a falat nézte. Fáklyák fénye világította meg, egy pár katona járőrözött a nagy lyuk fölött, ponyvát tekertek fel, suhogva-dobogva kapott bele a szél. Füstszag terjengett a levegőben, kellemetlen érzés töltötte el a Kopót.
– Szóval ezt akartad megmutatni nekem – mondta kurtán.
– Nem is tudtam, hogy Levi téged is idehozott... – Hange megvakarta tarkóját, és az óriási, nyúzott testű titánfejet figyelte, ahogy kikandikált a vakolat mögül. – Nem tűnsz valami meglepődöttnek, Lori... – Hangjába kétely fészkelt.
Lorelei ránézett a nőre. Sárga szemei megvillantak a fáklyafényben. – Hallotátok már a mondát arról a bányászról, aki próbálta aláaknázni a falat? Nem volt gyanús, hogy nincs illesztése, nem mállik sosem a vakolat róla és a történelemkönyvek egyáltalán nem írnak arról, hogy hogyan építették őket? Máshogy szólva: már ezen sem lepődöm meg. Sőt – ismét a titánra nézett –, ezt találom a legésszerűbb válasznak minden kérdésre.
– Akkor is... hihetetlen... – Hange pillantása csillogott pápaszemei mögött.
– Gondolom erre is a shiganshinai pincében lesz a válasz... – morogta Lorelei.
– Nem tudhatjuk – felelte Hange.
– Adjatok három éjt és három napot.
Levi felhördült. – Mégis mire, Backfeld?
– Elmegyünk oda mi és megkeressük a házat.
– Ez őrültség! – kiáltotta Hange, papírjait idegesen levágta a mellette álló hordó tetejére. – Nem gondolhatod komolyan, Lorelei, hogy kisajátítasz egy ilyen felfedezést!
– Halva született ötlet.
A Kopó hajthatatlannak tűnt. Komor tekintete vizslatta két társát, ajkaiban nem bujkált megbánás, sem félelem. – Ismerjük a vidéket, tízen pedig nem vagyunk olyan feltűnőek. Éjjel-nappal, három napig képesek vagyunk lovagolni.
– Francokat...
– Lori! Ezt nem mondhatod...
– A kulcs Jaegernél van – vágott Hange szavába Levi. – Még a budira is magával hordja az a retkes... mit gondolsz, majd csak úgy odaadja neked? Ágyúval nem lehet kirobbantani a kezéből.
– Vannak eszközeim, Levi.
– Ha a csöcseidre gondolsz...
Csatt! Hangos, tompa puffanás hallatszott, majd a meghajló Levi mögött Hange komoly tekintete találkozott a meglepetten pislogó Lorelei pillantásával. – Elég, Törpi! – sziszegte az osztagvezető. – Túl faszfej vagy mostanában.
– Ami igaz, az igaz, elvégre – vont vállat Lorelei, s a legördülő vászonra nézett. – Vége a műsornak, úgy látom. Kár, hogy ez nem piros... ami pedig a tervemet illeti... ti is igazán velem jöhetnétek.
– A kadétokat nem jó ötlet terepre vinni megint. Túltraumatizáljuk őket még a végén... főleg Erent. Van elég baja szegénynek.
Lorelei, amint belegondolt a nevet hordozó személybe, megremegett belül egy pillanatra. Eszébe jutott megint: s mennyire gyűlölte ezt az érzést. Nem szerette, amikor eszébe juttatta valami Erent, mégis, most megnyugvást talált régen nem látott arcának emlékében.
– Amúgy sem egy jó ötlet az egész. Annyiszor indultunk már neki, ésszel vagy anélkül, mindig csak nagyobb és nagyobb veszteséget hazahozva, mintsem, hogy győzelmet. – Levi komor hangja szürke, mégis fájdalommal átitatott volt. Elnézett a két nőről, zsebeibe csúsztatta kezét és a falra pillantott. – Erwin sem támogatná, pedig túlságosan is sokat ad a szavadra, Lori.
– Hogy érted, hogy "túlságosan"?
– Szerinted?
– Szerintem elég – vágta közbe Hange. – Ne marjátok egymást. Van így is éppen elég problémánk...