𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟐. 𝐋𝐞𝐯𝐢 𝐡𝐚𝐝𝐧𝐚𝐠𝐲

(+18 ᶜᵒⁿᵗᵉⁿᵗ ᵃ ᵛᵉ́ᵍᵉ́ⁿ)

A nyílt terep a legveszélyesebb helyek közé tartozott, főleg egyedül, s főleg félig üres gáztartályokkal. Lorelei nem lassított Szellem tempóján, habár a csődör érezhetően gyorsan veszített a kurázsijából. A nő tudta, hogy ha most ebben a tempóban haladnak, sötétedésre utolérhetik a reggel kilovagolt csapatot: feltéve, ha egyenletesen mennek, abba az irányba, ami a tervben szerepelt. Bár, nem éppen úgy ismerter Erwin parancsnokot, mint aki nagyon is eltért volna bármikor a kész terveitől, így ezen egyelőre nem kezdett el aggódni.
Egymaga könnyűszerrel manőverezett a jószágok között. Amelyik észrevette, egy kis időre utána fordult, vagy lépett kettőt, de aztán más kötötte le a figyelmét: Lorelei érezte, hogy az óriások a többi irányába vonulnak, mint a molylepkék a lámpás fényére.
Oldalra vonta száját, amikor realizálta, hogy ez az egyirányú vonulás kifejezetten a trosti kapu áttörése végett volt, de csak reménykedni tudott benne, hogy a társait időben értesítve találnak megoldást a problémára.
Habár egyelőre ő sem tudott volna előrukkolni semmivel sem. Nem, mintha ez az ő feladata lett volna. 

A naplemente korán érte, s hirtelen. Nem realizálta, hogy már a fél napot átlovagolta halálos tempóban, csupán azt vette észre, hogy Szellem galoppja egyre csak lassul, majd teljesen lapos vágtába csap át. Alig haladhattak negyven kilométer per órával, ez pedig kevés volt ahhoz, hogy még elérjék a csapatot napnyugta előtt. Már látta a porfelhőt, ami azt jelentette, hogy nincsenek tőle távolabbra ötszáz-hatszáz méternél.
Fejében a fogaskerekek újra kattogni kezdtek, s hirtelen eszébe jutott valami. Előkapta jelzőpisztolyát, majd kivett egy címkézetlen töltetet és az égbe lőtte. Szellem lefékezett pár méterrel a pisztoly elsütése után, s mögöttük a szürkületben rózsaszín füstoszlop gomolygott. A durranás egészen hangos lehetett. Nem sokat kellett várnia Loreleinak. A közelben lévő titánok hullájából szivárgó gőz, s az éjszaka nyugalma között halk szerszámcsörgés sejlett fel. A felderítő csapat első sorának tagjai jelentek meg, aztán egymás után lassítottak ügetésükön és körülzárták a pisztolyt tartó Loreleit.
– Mit csinálsz itt? – Erwin az elsők között vágtatott oda. Kék tekintetében apró bizonytalanság csillant meg, amikor Lorelei lihegve a falak felé pillantott és fordított egyet a türelmetlen Szellemen.
– Lorelei! – Levi hadnagy megállt a nő mellett és ketten néztek a parancsnokra.
– Mi... mi volt az a szín... a rózsaszín nem – Erwin halkan, akadozva pillantott hol a hadnagyra, hol a Kopóra.
A nő szemében megrezzent a lemenő nap fénye. – Áttörték a kaput.

Ez volt az állóvízbe dobott kavics. A háromszáz ember felhorkant, a hír futótűzként terjedt el közöttük, s mindenki őrült üvöltözésbe kezdett. Nem kevesük jött délről, s még ha a személyes érzéseket félre is tették, ez egy olyan tragédia volt, amin minden épelméjű ember felidegesítette magát – vagy éppen mérhetetlen félelembe zuhant.
És ez látszott megannyijuk arcán.
– Erwin, a parancsodra várunk – suttogta Levi.
– Mit mondasz, Kopó? – nézett a nő felé a szőke.
Lorelei megvonta vállát. – A kaput legalább egy tucat titán fogta közre, amikor én ott voltam. Azóta eltelt legalább öt óra. Hogyha egy titán átlagos sebességével számolunk, a számuk már régen megháromszorozódott a területen. Ez mérhetetlen túlerő, parancsnok.
– Láttál rendelleneseket?
– Legalább négyet.
Levi arcára kiült egyfajta félelem, habár, aki nem ismerte kellően behatóan, csupán egy keserű szájrántást fedezett fel. – Be kell ültetni fákkal azt a nyavajás környéket, különben nem sok szart érünk a fegyvereinkkel.
– Ott van a fal – Hange a semmiből ügetett oda melléjük. – Ha az nem elég neked, nagyfiú, akkor semmi.
– Nem láttad azt a mennyiségű titánt – vágta oda a Kopó Hange osztagparancsnoknak. – A Mária elesésekor nem voltunk a külső részen. Özönlenek be a dögök a falon belülre, az újoncok és a helyőrök pedig beszorultak a titánok és a lezárt falak közé.
– Menekülési lehetőségük van. A kérdés csak az, hogy élnek-e vele – hümmögte Levi.
– Nem véletlenül lőttem ki a rózsaszín jelzőt, hadnagy – mordult fel a Kopó, aztán feletteséhez fordult. Kettejük között egy olyan néma jelbeszéd zajlott le, ami nem volt értelmezhető sem a jelen lévő Hange, sem pedig maga Smith parancsnok számára sem. Erről a rózsaszínről ketten tudtak és kettejük titkos jelrendszerének az egyik kiemelt pontja lehetett. – A helyzet égető és azonnali cselekvésért kiált. Nem hagyhatjuk elesni Trostot.