𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟐𝟏. 𝐔𝐭𝐠𝐚𝐫𝐝 𝐞́𝐬 𝐚 𝐦𝐚𝐣𝐨𝐦

Éjjel felhők ültek a hold elé, s a vidékre csendes sötét telepedett. Riasztó némaság volt ez, amiben még csupán egy madárka sem röppent fel, egy mókus vagy őz nem neszelt a vidéken. Fáklyák gyúltak az öt lovas kezében, elsuhant mellettük a táj, a fenyvesek és a dombok, melyek között átvágtak az éj leple alatt. A távolban falvak fényei derengtek, semmi nyoma nem volt errefelé zaklatottságnak és halálfélelemnek.
– Nem értem. – Dante kiállt a nyeregben és körültekintett, csuklyáját lefújta a fejéről a szél. – Özönlenie kellene ide a titánoknak.
– Ne kísértsd a sorsot. – Nox és Lyra felzárkóztak. – A titánok éjjel nem mozognak, így most nem is láthatsz senkit vagy semmit errefelé – közölte Lyra.
– Bűzlik nekem ez az egész dolog – tette hozzá Zephyr.
– Egyelőre a célotokra koncentráljatok! – Lorelei lovának füle között kémlelte a tájat maguk előtt. Kellemetlen érzés forgott gyomrában, de már túl messze volt fizikálisan és lélekben is a feladástól. Kinek tartották volna őt a társai, ha most visszavonulót fúj? Kinek tartotta volna őt a katonaság, ha visszatér a ráosztott küldetésről és semmit sem tud felmutatni? Talán ekkor értette csak meg Erwin igazi belső csatáit, talán ezért fehéredett az arca el és mérgében elpislogta könnyeit.
– Megzavartunk egy jó éjszakát a semmiért, mi? – tette hozzá Nox.
– Semmiért? – mordult fel Dante. – Ha áttörték a falat, az nem semmi.
Lyra megvonta a vállát. – Legutoljára sem a falat törte át a Páncélos Titán, hanem a kapukat. Ha a falak valóban titánokból vannak, egy titán sem lehet olyan erős, hogy áttörje. Elvégre, Eren sem tudta elroppantani Annie kristálykoporsóját.
– Néha meglep az eszed, Róka. – Zephyr elismerően biccentett a mellette lovagoló Lyra felé, a lány pedig diadalittasan felemelte fejét.
– A feladatototkra koncentráljatok!
Az út kanyarodott, ők pedig azzal együtt fordultak. Párhuzamosan vágtattak a Rózsa fal vonulatával, tőle olyan tíz kilométernyire lehettek, de a fátyolfelhők alatt jól látszott a gyenge holdfényben lidérces ezüstpereme. Ismét fordultak a fal felé, szembe került velük megint: kanyargós, dimbes-dombos volt a vidék, a szép hangások fekete rengetegként meredeztek a dombok tövében, s néhány ligetes fasor takarta az alföldet, melyen áthaladtak. Megművelt szántókon át hordta őket a földút, aztán egy falu határában vágtattak el. Csend és éteri nyugalom, sértetlenség szárnyai borították: ide nem ért el a rémség híre.
– Biztos nem kellene evakuálni, főnök? – kérdezte Nox, akinek a kezére esett a kicsi település.
– Ezért jön utánunk a teljes Felderítő Osztag. Egy fecske nem csinál nyarat, Nox!
Tovább vágtattak. A kilométerek olvadtak utánuk szinte, kihajtották a lovaikat.
"A falig nem pihenhetünk." – Hangzott Lorelei utasítása minden lovasának fejében. Rendíthetetlen ábrázattal haladtak át a vidéken, mint az egykor ostromra készülő hadseregek, habár ők jóvalta kevesebben voltak: mindössze öten, ami számtalan előnyt is adott nekik, de legalább annyi hátrányt.
Lópatkók dobogása: ennyi volt az egyetlen hang, ami megtörte a csendet, s Szellem halk prüszkölése, ahogy ritmusról ritmusra Lorelei a nyergébe vetődött.
– Ami Erent illeti, főnök... – Lyra szendén kezdett bele kérdésébe, de Lorelei már élből elutasító ábrázattal fordult felé. – Fontos neked, igaz?
– Mondjuk úgy, hogy azt a feladatot kaptam, hogy terelgetem, nehogy kinyírja magát.
– Nem festett úgy, mint akinek annyira bébiszitterre lenne szüksége.
– Még nem láttad a titánja nélkül. Hidd el nekem, akkor könnyen összetévesztenéd egy utcai suhanccal. Poros arc, kócos barna tincsek... de az a tekintet... – Zephyr háta megborsódzott, ahogy a pontos személyleírást megadta a fiúról.
– Megbabonáz – fejezte be Lorelei.
– Te hol találkoztál vele? – kérdezte Nox a fakó hajú férfit.
– Éppenséggel sehol. Csak láttam, amikor beszélt a hadnaggyal.
Lorelei oldalra vonta a száját. Csak őt látta maga előtt, ez pedig összezavarta ismét. Nem is volt hozzá túlságosan sok köze... látni is alig látta mostanában. Lefoglalta a saját alakulata, s ha mélyen belegondolt, nem is hiányolta a rakatnyi újonc dédelgetését.
Sosem volt az az anyatípus.
Valamiért csak azt az egy újoncot hiányolta kifejezetten, ez pedig nyugtalanította. Túl sok kérdés és még több vegyes érzelem kötötte a fiúhoz, amibe nem illettek bele azok a kifinomult gondolatok, amik egyre gyakrabban környékezték meg. Nem tetszett neki az sem, hogy a társai ekkora érdeklődést mutattak Jaeger iránt, de nyilván ezt nem hangoztathatta nagyon: nem féltékenység, pusztán a tiszta bizalmatlanság beszélt belőle.
– Főnök! – Nox kétségbeesett kiáltása szakította ki gondolataiból Loreleit.
Feleszmélt. Éppen csak egy másodperc erejéig vesztette el uralmát érzelmei és gondolatai fölött, de a legrosszabb csapást ekkor mérte rá a sors. A dobogás felerősödése, a velük szemben növekvő porfelhő és a fák recsegése rémséges lidércképként érte őket utol. Szellem felcsapta a fejét, Lorelei elrántotta kantárszárát, le az útról a ligetbe, melyet kereszteztek.
– Dante! Zephyr! Hol vannak a lányok?! – Lorelei megfordította lovát.
A magas fakóhajú lefékezett mellette. – Az út másik oldalára húzódtak le. Nincs bajuk – mutatott óvatosan az erdő túloni felére, az út mögé. Ott egy visszafogott füstjel adta tudtára Loreleinak, hogy a társaik élnek és virulnak, csupán a biztonság kedvéért kioltották a fáklyákat.
– Mit látsz, Dante?
– Négy tízméteres aberrált. Nyugat felől ügetnek erre. Nem vettek észre, nagy valószínűséggel. – A telihold fénye bevilágította a vidéket, a kreolbőrű férfi pedig tökéletesen rálátott az érkező ellenfeleikre. Nem fogta el remegés, nem volt ijedt ábrázata, csak tényszerűen közölte a helyzetet, aztán megvizsgálta két koppintással, hogy mennyi gáz van még a tartályában.
– Utgard irányából, mi? – sziszegte a főnök. – Úgyis ott terveztem megpihenni.
– Meg kell tisztítani a környéket, ha el akarunk oda jutni épségben – válaszolta Zephyr, s kioldotta a felszerelésének biztosítópöckeit.
– Harcolni akarsz, amigo?
– Sütivel nem kínálhatjuk őket.
– Mindig ilyen hirtelen Herold vagy? – Lorelei értetlen ábrázattal oldotta el kardjainak biztosítóját, majd csikorogva rögzítette a pengéket a fogóhoz.
Zephyr leguggolt, megigazította csizmájának fűzőit, s kiegyenesedett. Jóval Lorelei fölé tornyosult, robosztus férfi volt, mégis, a maga módján elképesztően vonzó: egy megmagyarázhatatlan érzést hagyott mindig az emberekben, ami egyszerre minősült ijesztőnek és felejthetetlennek. – Csak amikor nem hagynak aludni – kacsintott egyet, majd elrugaszkodott a földről.
A táj elsuhant, megfordult és zizegett körülöttük, ahogyan a vágtató óriásokat szétválasztották. Egy erős ütés a jobb szélsőre, majd már azonnal Zephyr után eredt, a balt elcsalta Dante, ekkor következett maga a Főnök; hogy bebizonyítsa, nem véletlenül érdemelte ki ezt a posztot.
Két rúgással rugaszkodott el a földtől, majd lendületet véve kettő tízméteres forma fenyőn, felrepült magasra. A táj eltörpült alatta, lába zsibbadni kezdett, amikor megfordította magát a levegőben. Egy csáklya az óriás nyakára, a másik a földbe: szinte zuhanni érezte magát, aztán hirtelen eleresztette a két rögzített pontot és újat talált meg. Oldalra vonta magát, végigsuhant az egyik titán nyakán, tarkóját kimetszette. Ez baktatott hátul, s amikor elesett saját lábában, hullájával letarolta az előtte lévőt. Itt már nem volt nehéz dolga Loreleinak; előrehúzta magát egy fán, aztán keresztirányban metszette le a negyedik titánt is.
A hullán állva, a gőzben hátralökte csuklyáját és felkötötte szétzilált haját.
– Ez király volt, főnök! – kiáltotta Lyra, amikor előugratott lován a ligetből.
– Jippi-já-jé! – éljenzett Nox, követte a társát. – Hol vannak a fiúk?
– Haladjunk. – Lorelei lecsúszott a döglött titán karján, majd kettőt füttyentett. Szellem előügetett, nyomában a két férfi lovával, nem sokkal később pedig megérkezett Zephyr és Dante is. Miután jelentették, hogy végeztek a dögökkel, felkaptak a lovaikra.
– Hé, Lyra! – kurjantotta Nox, amikor ismét vágtázni kezdtek és alakzatba formálódtak. – Nem azt mondtad, hogy ezek éjjel nem mozognak?
– De...
– Akkor meg?!
– Nem tudom...
– Te biztos tudod rá a választ – fordult ekkor a kreolbőrű lány Zephyr felé. A férfi lesütötte a szemét. – Te...
– Elég – acsarogta Dante.
– Meg sem akarom hallani. Megértetted?
– Mi a célunk, főnök? – Lyra felzárkózott Lorelei mellé.
– A fal. Megnézzük, hogy minden rendben van-e vele. Ha nincs, elkezdjük az evakuálást. Egyéb kérdés?
Zephyr tétovázni látszott. Vöröses szemei a horizonton néztek el nyugati irányba, kelletlenül vizsgálták a fal tetejét. Valami rossz érzést árasztott magából, keserű volt minden gesztusa és már-már kicsit aggodalmas is.
– Minden oké, Zephyr? – kérdezte Lorelei. Felizgatta magát a helyettesének zaklatottságán, de természetesen, ezt nem vetítette ki beszédhangjára egyáltalán.
– A rom, Utgard.
– Majd visszafelé városnézünk, ne aggódj.
– Látod a porfelhőt körülötte?
Lorelei nyugatra fordította fejét. – Titánok?
– Remélhetőleg nem – mondta Dante.
– Tíz koronában, hogy de – vágta rá Zephyr.
– Veled én nem fogadok!
A főnök összenézett Zephyrrel. – Menj, nézd meg mi folyik ott. Ha a titánok tartósan ott koncentrálódnak, gyanús, hogy emberekről van szó. Mi megnézzük a falat.
Zephyr bólintott egyet, majd oldalra húzta lovának szárát és levált a csapattól.