𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟏𝟐. 𝐄𝐥𝐭𝐞́𝐤𝐨𝐳𝐨𝐥𝐭 𝐩𝐚𝐫𝐚𝐧𝐜𝐬𝐨𝐤

Nem akart tudomást venni többet a mögöttük zajló eseményekről: előre figyelt, maga előtt nézett egy pontot és vágtatott. Vágtatott, ahogy tudott, ahogy bírta. Érezte Szellem fáradtságát, érezte, hogy az ő teste sem fogja sokáig bírni már.
Eren elhallgatott.
A csapat nem ordított már.
Így pedig még rémesebb volt mögöttük a talaj remegése, a dübörgő léptek és a hátsó védvonal katonáinak ordítása. Hallotta a könyörgéseket és a puffanásokat, a repedő fa zaját, ahogy belevésődnek az emberek, vagy ahogy földet érnek. Kegyetlen, véres szimfónia volt ez, ami megbénította mindenét.
Imádkozni kezdett magában. Könyörületet kért, magának, a társainak és a holtaknak, mormolta magában a jókívánságokat, kezei görcsösen szorították a lovának szárait. Nem akarta mutatni, de kezdett megtörni lassan. Nem tudta, hogy meddig bírja majd azt az erőt elviselni, ami gyötörte az oldalát, s ami már a lábába görcsölt teljesen.
Mibe vágtatnak? Győzelembe? Halálba? Talán, ha most kiugratna oldalra és elrejtőzne... senki sem venné észre talán. Lehet, hogy volna értelme még. Lehet, hogy meg tudná menteni magát.
Magát?
Nem.
Felkapta pillantását.
Nem magát kell megmentenie. Ez nem az a játék. Itt most egy tét van: megmenteni Erent, s ha kell, a feladata az lesz, hogy ezért az életét áldozza fel. Akkor talán kiegyenlíti számláját a fentiekkel is.
Szellem galoppja egyre hangosabb és hangosabb ütem lett a fülében, amikor a visszhangot megtörte valami: bár be volt hunyva a szeme, de tisztán hallotta, hogy valami lekorlátozta a teret az út és a fatörzsek között. Szemei kipattantak, viszont túl későn: a csapat túlhaladt már a visszhangot gátló blokádon, s amikor megfelelő távolságba értek, eget rengető dörgés rázta meg az erdőt. Lorelei azonnal oldalra ugratott Szellemmel, ki a formációból, visszafordította a lovat. A látvány, ami elé tárult, teljesen megbénította: a női titánt acélhuzalok szelték keresztbe, kezeit védelmező módon nyakszirtjére szegezte.
Lorelei elkapta a kék pillantást. Elkapta az abban gyulladó haragot, s tanácstalanságot. Elkapta a gyermeket, ami meglapult a vastag izomtömegben.
Gyomra elszorult és átvette a hatalmat a fájdalom. A táj elkezdett elfehéredni, végtagjai pedig a zsibbadásig feszültek már. Melegség árasztotta el, aztán elhagyta minden ereje és teljes tudatlanság ejtette rabul.

Képeket látott.
Képeket egy virágos mezőről és egy fehér ruháról, két koszorúról. Kezek érintését domborodó hasán, s a teljes nyugalmat: sosem volt része ebben még. Elnyomta minden fájdalmát egy pillanatra az a smaragdzöld pillantás és a mosoly, mely teljesen erőtlenné tette. Olyan fehér és ártatlan volt minden: sütött a nap a szomorúfűz alatt, tücskök daloltak a távolban, s oly jól esett neki a hideg hűsítő víz.
Aztán vér. Vér mindenhol. Ráfolyt a fehér virágokra, a szomorúfűzre és tűz perzselte fel a patakmenti nádast. Sötétség, korom és por szaga a levegőben, ordítás a távolban. Szívszakító sírás és bénult fájdalom. Kiáltani akart, de nem tudott. Mellkasába szúró érzés nyomult, maga körül árnyakat látott a sötétben. Árnyakat, melyeknek lassan rajzolódott ki az arca.

Megannyi katona. Megannyi élet. Megannyi kín és szenvedés ült rajtuk.
Süvítő hang hasította át az eget, majd fütyülés, s némaság.
A némaság bénító volt. Hosszú, keserves és halállal teli. A portól nem látott semmit, lába alatt holttestek és koponyák mindenütt, vér áztatta ingjét, átfolyt combjaira is, kezeihez tapadt. Üvölteni akart, de nem tudott. Elvitték a hangját is. Elvitték mindenét.
Minden odaveszett.

– Lorelei! Lorelei! Ébredj! Ébredj már, az egekre mondom! Picsába... – Az érces sziszegés hozta vissza valóságba. – Kelj már fel!
Szemei kipattantak. Nem látta a határt a valóság és a látomása között: mindkettőt rémesnek érezte. Lendületből ült fel, de fájdalmában felordított, majd oldalához kapott.
– Hé, hé, hé! – Levi hadnagy elkapta derekát, majd óvatosan hátra döntötte. – Erwin!
Alig érzékelte, hogy mi történik körülötte. Kába fejjel nézett le a fáról, látta a női titánt, s ekkor a tüzérség ágyúi újra eldördültek. A robbanásszerű zaj sokkal hangosabb volt a fákon: ahogy elmélkedett, arra jutott, hogy éppen alattuk állt a tüzérség. Körbetekintett még, de amikor meglátta a hadnagy arcát, ismét elfehéredett minden körülötte.
Gondolatai a fejében hangosan zakatoltak még: üvöltötték Annie nevét, a kilétét, azt, hogy ő a női titán, de ezt már nem tudta elmondani. Ott feküdt, tehetetlenül, mint egy zsák homok, s legalább tíz percig ki lehetett ütve, ha nem tovább.
Valami paskolta az arcát. Ütögette, először finoman, majd egyre hevesebben.
– Gyerünk nagylány, gyerünk te – motyogta női hang. Puha kezének paskolása ütésekbe fordult már át. – He!
– Hange, finomabban már!
A Kopó éppen csak kinyitotta szemét, s az első dolog, amit megpillantott, Levi hadnagy volt: fogta a kulacsát, majd egy adag vízzel locsolta nyakon a beosztottját. – Ébren vagyok! – sziszegte a nő végül, letörölte a vizet izzadt arcáról. Próbált ismét felkelni, de egyszerre ketten is visszalökték a földre.
– Elég komoly sérüléseket kaptál, te lány – közölte Hange, felegyenesedett. Lorelei a mellette álló hadnagyra nézett, de az még csak egy pillantással sem illette. – Két bordád eltört, zúzódott a jobb oldalad, a medencédnél, a térded sem piskóta, ahogy éreztem. Mit a frászt csináltál?
Loreli vigyorogni kezdett, s egy mélyebb levegőt tervezett venni, de bordáinak nem tetszett az ötlet. Kegyetlen köhögésben tört ki, mire valaki vizet nyújtott neki, ő elutasította.
– Elterelő hadműveletet – sziszegte.
Egyszer csak Levi odébb állt: alázatosan utat adott a parancsnoknak, aki eddig az ág közepe táján állt és onnét figyelte a hadműveletet. Lorelei elé lépett, majd leguggolt. A többiek szavak és kiadott parancsok nélkül is tudták, hogy nem kellenek már oda: ahogy Hange, úgy Levi is hátrébb lépett és beszédbe elegyedtek, az elfogott női titán felé fordulva. A Kopó nézte őket egy darabig, kicsit fentebb tornászta magát és nekidőlt a törzsnek, amikor a parancsnok leguggolt elé. Finom mosolyra szaladtak ajkai, s megsimította a nő kócos, fonatból kibomlott haját. – Csoda, hogy eljutottál idáig – suttogta Erwin.
– Talán menteni akartam a bőrömet. Gondolom – sziszegte a lány, kezét oldalához kapta. – Francba... kibaszottul fáj.
– Nem volt jó ötlet magunkkal hozni téged is. Még ki sem heverted a két hónappal ezelőtti baleseted, ez annak a nyoma... – Erwin ujjai lassan elindultak a lány oldala felé, de valami megállította őket. Összeráncolta homlokát, elkapta kezét és leült. Közelebb vonta magát Loreleihoz és egy pillanat erejéig átkarolta.
Ő megpróbált belebújni az ölelésbe, de nem tudta sokáig élvezni: Erwin parancsnok felkelt mellőle, majd mindenféle jókívánság nélkül hátat fordított és visszasétált két társához. Lorelei hátradöntötte fejét, átadta gondolatait álomvilágának.