𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟏𝟏. 𝐁𝐢𝐳𝐚𝐥𝐨𝐦

Minden egyes zökkenés felért egy tőrrel a tüdejében. Ahogy a magas lombok és az alacsonyan szálló nap fénye elsuhant fölötte, Lorelei néha úgy érezte, elborít mindent elméjében. Gyakran kellett emlékeztetnie magát, hogy hol is van és miért: a szorító kötés és a fűző csökkentette derekának és mellkasának mozgását, de Szellem vágtája – ami kényelmes és puha – most fájdalmas volt számára nagyon is. Északnak indult el Arminék osztagától, amerre egykoron az a bizonyos turistaút volt. Az az egyetlen hely, ami nagy formációban, lóval is járható. Máshol, habár az erdő aljzatán a kevés fény miatt csak gyér, alacsony, fehér virágokkal tűzdelt pázsit nőtt, nem volt olyan széles a járás, hogy négy-öt ló elférjen rajta.
Sokszor járt ebben az erdőben, de nem ismerte olyan jól, mint amennyire szerette volna. Csak reménykedni tudott benne, hogy jó irányba halad.

Egy idő után a fájdalom már mély, a gerincébe hasító zsibbadásba csapott át. Ezt már kellemesebbnek fogta fel, ha nem gondolt bele, hogy már a térdét s derekát is szorította a görcs a kellemetlen tartása miatt. Amikor elmosódni kezdett körülötte minden, egy fejrázással hozta magát vissza az életbe. Közelebb került már az úthoz: kökény és áfonya bokrok között vágtatott át. Arcán több apró vágást ejtett a növények tüskéje, beleakadtak kezébe, eltépték kesztyűit és köpönyegét is. A távolban patadobogást fedezett fel, amikor közelebb ért, hangosabb beszédet is. A hangok ismerősek voltak már neki: osztagtársak... egy pillanatra felcsillant a remény szemeiben, s mintha még fájdalmai is enyhültek volna, amikor meghallotta Eren hangját is.
Az út már látszott a bokrok között: egy sima földsáv, két oldalán legalább fél méter mély vízelvezető árkokkal. Összeszorította fogait, még ajkába is beleharapott, amikor Szellemmel átugratta a mélyedést, majd az útra tért ki egyenesen.
Még időben fordította el a lovát, amit a mögüle érkező hangos, riadt kiáltás és a felzörrenő kardok hangja jelzett. – Hé! – ordított fel Ouro, hangja fenyegető volt.
Lorelei oldalra pillantott felvont csuklyája mögött, acélkék szemekkel találkozott tekintete.
A hadnagy.
A hadnagy ott vágtatott mellette éjfekete kancáján, nem szólt egy szót sem. Arrébb rántotta lovát, végignézte a begörnyedten galoppozó nőt, ajkai megrándultak.
– El a hadnagytól! – üvöltötte egy kétségbeesett női hang.
Lorelei hallotta a penge sistergését. – Elég legyen! – üvöltötte, majd hátranézett. Petra fenyegető pillantása megingott, majd leeresztette fegyverét.
Levi is hátrafordult. – A feladat ugyanaz – közölte ridegen.
– Lorelei! – kiáltotta Eren. Mély hangja csillogott a megkönnyebbülés egy torz vállfajától, s rámosolygott az előre görnyedő nőre: mosolya viszont lelohadt, amikor meglátta testtartását.
– Jó, hogy élsz még – mondta a hadnagy, de nem nézett a Kopóra. Maga elé meredt, szemei az utat, s a széleket pásztázták, ahogy Lorelei is tette.

A Kopó összeszedte Szellem szárait. Még egyszer elnyomta magában a feltörő rosszullétet, próbált nem émelygésére és a szúró-zsibbadó érzésre gondolni, mélyebb levegőket venni és kevésbé lihegni. Ajkai egy rosszindulatú vigyorra szaladtak. – Pörköljünk oda a nagy kurvának.
Nem tudta, hogy mit tervez Erwin. Tudta, hogy a többiek sem tudják. Látta, érezte a félelmet, ami belengte az egész erdőt: fekete szárnyaknak képzelte el őket, egy árnynak, mely betakarja teljesen a vidéket és elrejti őket a napfény elől.
Talán ez a legsötétebb óra – gondolta. – Amikor még a fény is feladja. Még jó, hogy én nem a hófehér vagyok, hanem a koromfekete.
Vigyorogva szedte össze Szellem hosszú galoppját, fejét pedig oldalra fordította. Hallgatózni kezdett, elnémult szinte a csapattársainak reménytelen veszekedése, csak a távoli zajokra koncentrált. Ütemes léptek sejlettek fel mögülük. Hallotta Levi utasítását, hallotta: "Bármikor megjelenhet."
Ő már számított rá. Hallotta lépteit. Hallotta, ahogy átugrik valamin, s még gyorsabb tempóra kapcsol.
– Felmentősereg! – kiáltotta valaki.
Eren azonnal hátrafordította a fejét, ahogy a speciális osztag többi tagja is. Lorelei lemaradt, s Eren mellé ért. – Fiú! – üvöltötte. – Sose nézz magad mögé!
Recsegés, majd egy hangos dörgés törte át a patkók zaját. Az egyik öles, öreg fa szinte kettérepedt, amikor mögüle a tizenöt méteres kolosszus kitört: apró szilánkokként szálltak szét a forgácsdarabok, köztük pedig emberi maradványok repültek el. – Ne hátra nézz! – üvöltötte Erennek, de hangja elcsuklott a fájdalomtól. A fiú rá kapta tekintetét: elszánt smaragdszemeiben megremegett a bizakodottság. – Itt fabatkát sem ér a harc! – Lorelei gyorsított lován és felzárkózott felettese mellé. – Levi!
– Harcolnunk kell!
– Hadnagy! Egyre közelebb ért!
A dobogás sűrűsödött.
– El fog minket tiporni!
– Használjuk a témanőverezőket!
Mintha a meszelt falnak beszéltek volna a katonák: Levi hadnagy maga elé nézve vágtatott. Egy pontot szemelt ki az úton, azt figyelte folyamatosan, még csak rá sem hederített a mellette vágtató Kopóra. Lorelei elhallgatott. Nem szólt többet. Tudta, hogy Levi most nem bízik másban, csak a szerencséjükben.
– Hadnagy, adjon parancsot! – kiáltotta Eren.
A férfi lassan kiemelkedett a nyeregből és válla mögött nézett hátra. – Mindenki fogja be a fülét. – Egy lopott pillantást vetett a Kopóra, aki tudta azonnal, hogy mi fog következni.

"– Ez... ez hangot ad ki?"
"– Igen."

"– Mégis mire használnánk ezt?"
"– Majd meglátjuk."

Az erdőt sípoló hang töltötte meg. Hangosabb volt, mint egy ágyú, még befogott fülön át is tisztán hallotta Lorelei a fülsüketítő zajt, ami csak rontott fizikumának állapotán. Megszédült, s egy pillanatra azt hitte, elveszti az egyensúlyát, de valami visszarántotta a nyeregbe. Megrázta a fejét, aztán a hadnagy hangja töltötte meg gondolatait.
"A mi feladatunk, hogy egy haja szála se görbüljön meg ennek a kölyöknek."
Összenéztek most először. Levi egy kicsit hosszabb ideig tartotta a szemkontaktust, aztán megszakította és újra az útra koncentrált.
– Megyünk tovább a lovainkon, értve? Semmi hősködés.
– Igenis! – kiáltották egyszerre.
Eren kétségbeesett arccal nézte a többieket. – Tovább?! Mégis meddig?! – Hátrakapta ismét fejét. Levi felmordult.
– Kölyök!
– Előre figyelj, az égre mondom! – Lorelei megfordult lován Erent nézte, de nem tudta nem észrevenni a női titán körül repkedő katonákat. Úgy semmisítette meg őket, mint ahogy a szúnyogokat szokás: egy csapással, gyorsan és könyörületesen.
– Az utat figyeld! – kiáltotta Gunther.
Eren még mindig maguk mögé nézett. – Ha nem segítünk nekik, meghalnak!
– Ne maradj le!
– Ha még a speciális osztag sem tudja megölni, ki fogja?! – A fiú kétségbeesetten szorította a kantárszárat. Félt. Lorelei felismerte ezt a hanglejtést: ő is ilyen volt hajdan.
Petra a Kopóra nézett. Most az egyszer, most, a suhanó árnyak alatt látta benne Lorelei az együttérzést, a megértést iránta. – Eren! – kiáltotta Petra. – Szemeket az útra!
– Hagyjuk meghalni a bajtársainkat?! – A fiú csak nem tágított. Hisztérikus kiáltása bezengte az egész erdőt, s bár a lovak patájának zaja tompított rajta, így is a tiszta kétségbeesés sugárzott belőle.
– Tartsd be a hadnagy parancsát! – válaszolta Petra.
Lorelei hátrafordult a lován, összenézett Erennel. – Ez az élet rendje, fiú. Még a legnagyobb hatalom sem tudja befolyásolni. – Hangja friss tavaszi szellő volt a fagyok után. Eren megtorpant egy pillanatra, hitetlenül pislogott a ziháló nőre. Látta arcán a fájdalmat, a szenvedést és érezte akaratát hangjában, ez pedig tartással töltötte el.
– Készülj fel arra, hogy ha forró lesz a helyzet, kimented a kölyköt – mondta a hadnagy, közelebb húzta lovát a Kopóéhoz.
Lorelei értetlen fejjel meredt rá.
– Megsérültél. Nem vesszük hasznodat a harcban, és lehet, hogy még sor kerül arra is.
– Értettem – bólintott, majd felcsapta fejére a csuklyát.
– Eren! – Petra kétségbeesett hangja ivódott be a pillanatba. Lorelei megérezte tarkójában az eseményeket. Amikor hátrafordult, látta a fiút, s szájában a kezét. Harapni készült. Támadni akart. Meg akarta ölni a női titánt a saját erejével.
A Kopó a hadnagyra kapta fejét. Levi maga elé nézett még mindig. – Amit tenni akarsz, nem hiba, Eren. Ha meg akarod tenni, csináld. Én nem dönthetek. Ő egy igazi szörnyeteg, és ennek semmi köze a titánerejéhez. Nem számít, milyen erővel akarod elnyomni, az sem, hogy milyen ketrecbe akarod zárni, ő sosem fog engedelmeskedni senkinek.
Lorelei szíve megdobbant.
– A különbség a te döntésed és a miénk közt a tapasztalat. De neked nem kell erre támaszkodnod. Válassz.
– Levi! – üvöltötte a nő.
– Higgy magadban, vagy higgy a felderítőkben és bennem.
– Öngyilkosság – sziszegte maga elé Lorelei. Fejét előre kapta. Ismét érezte a lüktető fájdalmat mellkasában, kezei remegni kezdtek már a fájdalomtól. Szellem minden egyes lépése kín volt számára, ajkába beleharapott, hogy elnyomja kikéreckedő könnyeit.
– Én hiszek a társaim döntéseiben, de sosem lehet tudni, hogy mi sül ki belőle. Magadnak kell döntened, hogy melyik döntést fogod kevésbé bánni később.
Eren lassan leeresztette kezét. Beleült ismét lovának galoppjába és felzárkózott az alakzathoz.