𝐇𝐞𝐥𝐥𝐡𝐨𝐮𝐧𝐝𝐬 | ᴀᴛᴛᴀᴄᴋ ᴏɴ ᴛɪᴛᴀɴ

𝟖. 𝐀 𝐛𝐞𝐥𝐬𝐨̋ 𝐡𝐚𝐧𝐠

Halotti csend: ennyi volt csupán, ami a nap felkelését megelőzte a peremvidéken, s amibe csak a távoli dombokon felszálló madarak rondítottak bele. Lágy szellő kelt az erdőben, a szürkület előhozta a fák rémisztő oldalát: ágak árnyékai nyújtózkodtak, éles karmokként suhantak végig az erdőben sétáló nő alakján. A levelek sistergése, melyet a szélbe forduló szellő okozott, betöltötte a teret és elnyomta a gondolatokat.
Zúgott, mint az óceánról érkező szél, a baglyok huhogása megszűnt.
Lorelei letérdelt az avarba egy magasabb fa előtt. Felnézett a sötét lombkoronába, aztán kivette tarisznyájából kártyáit. Megkeverte őket. Egy égető érzés ült mellkasára, s a hideg szellő körbeölelte fekete köpenybe bújtatott alakját. Apró vágást ejtett ujján, amikor a vér ütemesen csöpögni kezdett a tiszta, fehér százszorszépekkel behintett fa tövébe, megkeverte a pakliját. Kiterítette őket, mint a legyezőt, majd négy lapot húzott ki: a négy égtájnak megfelelően rakta maga köré. Véres ujjai körüljárták a paklit, majd még egyet húzott ki, ezt a térdei elé tette. Behunyt szemmel simított végig az összes kártyán. Csillogott rajtuk a hajnali nap sárga fénye, s mintha felszárította volna őket: amikor a lány kinyitotta szemét és felhúzta a térdei előtt fekvő kártyát, tiszta volt, s oly kemény és ropogós, mint újkorában.
Lorelei összeráncolta szemöldökét. Sárga pillantása az északra néző lapra futott, felhajtotta azt is. Egy ideig mélázott rajta, majd sorjában követte a déli, a keleti, s a nyugati kártya is. Négy felfordított kártya között ült, kezében azzal az eggyel, amelyen a nyolcas szám volt és egy karddal átdöfött griffmadarat ábrázolt. Hitetlenül ejtette le, s pillantását a légbe kapta. Mintha egy forró fuvallat simított volna álla alá, elkapta a leeső tarotot, majd szépen a földre vezette. Aztán felfújta az északi lapot, s a keletit is.
– Ezzel mit akarsz mondani? – Lorelei maga elé bambult.
Egy hangot sodort felé az erdő szívéből a hang: elbújt a madarak dalában, a suhogó lombkoronában, a csermely csobogásában, s forrón suttogott a lány fülébe.
Meg.
Fognak.
Halni.

❃

Szellem türelmetlenül rántotta meg a kantárszárakat. Előre nyújtotta fejét, bólogatott egyet, s lábai toporzékolni kezdtek, amikor a tömeg egyre nagyobb és nagyobb lett a kapu előtt. Az emberek duruzsolása feszült várakozással töltötte meg a levegőt, s bár talán az indulásra kész csapatig nem jutott el, az emberek össze-összesúgtak.
Nem bíztak bennük. Mégis, a várakozás érzése megmaradt a levegőben. Miért, hát?
Lorelei nem nézett fel. A csapat élén állt, egy magasságban a formáció vezetőjével, Erwin Smith parancsnokkal, s bár mind lova, mind ő maga jóval kisebb volt és árnyékként törpült el a férfi mellett, úgy érezte, minden pillantás rászegeződik. Érezte hátán a tekinteteket, de nem akart odanézni. Nem akarta látni az arcokat, a társainak arcát, akik belé vetették bizalmukat. Nem akart szembesülni velük az utolsó órában, s nem akarta, hogy a csatatér megtörje megint.
A kapu felvonói megcsikordultak.
Oda sem figyelt Erwin lelkesítő beszédére. Nem figyelte a tömeget, amin a rémület fagyos hangulata lett úrrá, az elnémuló gyermekeket és a háztetőről elrepülő madarakat. Csak Szellem fülei között létezett, nézte a talajt a lova előtt, fekete csuklyája alá nem láttak be a kíváncsi tekintetek. Nem látták sárga szemeibe szökő félelmét, nem látták a képeket, melyeket fejében újra és újra lejátszott, nem hallották hevesedő szívdobogását, s a félelmet, ami átvette az irányítást érzékei fölött.
A parancsszó, a kürtök és az ajtót felvonó csigák biztosítójának kattanása zökkentette ki rémképzeteiből. Remegő kezei a kantárra szorítottak, amikor Erwin üvöltése megrengette még a házfalakat is, sarkantyúit az érzékeny ló oldalába vágta.
Szellem egy haragos nyerítéssel két lábra emelkedett. Rúgott egyet, prüszkölt és Erwin fehér kancája elé ugrott: a széllel együtt vágtatott ki a kapun, egyenesen a romok közé.