Azon az éjjelen

First - Sarah

Újra menekülök itthonról. A szüleim megint veszekednek, és a nevem újra felmerült. Tudom, hogy ezután mi vár rám. Ezért osonok ki az ablakomon. A testvérem, Ethan vett rá egyszer amikor bulizni mentünk a szüleink tudta nélkül. Hiba volt. Az az éjjel egy kibaszott nagy hiba volt.

Nincs kifejezetten célom, hogy hova is szeretnék menni. Mindig arra megyek amerre a lábam visz. Mióta Ethan elment céltalanul élem az életem. Céltalanul és magányosan. Nem azért, mert nem áll szóba velem senki. Azért, mert nem akarok közel engedni magamhoz senkit. Nem merem kitenni magam semmiféle kínnak.

Az utca mondhatni csendes a tücsök ciripeléstől eltekintve. Csak a gyéren világító lámpák világítják meg a hosszú utat amin haladok. Nem tudom hova vezet, de nem is érdekel. Nem akarok otthon lenni az elmebeteg szüleimmel. Egyedül akarok lenni a nap minden másodpercében, minden percében és minden órájában. De ez mindig csak este valósul meg.

Egy mellettem dudálva elhaladó autó zökkent ki a gondolataim közül. Felmutatom a középső ujjam abban reménykedve, hogy meglátta a járműt vezető valaki. A kocsi hirtelen lefékez, és tolatni kezd. A vér is megfagy az ereimben és egy pillanatra le is fagyok. Aztán észbe kapok. Visszafordulok és futásnak eredek. Legközelebb kétszer is átgondolom, hogy mit csinálok. A pulzusszámom rögtön az egekbe szökik amikor meglátom magam előtt a fekete kocsit.

— Hé, cica! Jössz egy körre? - kérdezi vicsorogva az egyik férfi, aki kihajolt az ablakon.

— Rohadj meg! - vágom oda neki. Hátulról kiszáll egy nagydarab pasas, megindul felém. Minden végtagom remeg, levegőt is alig merek venni. Mielőtt hozzám érhetne hirtelen futok az egyik megvilágított házhoz. Muszáj segítséget kérnem. Muszáj valakinek segítenie. Vagyis nem muszáj, de jó lenne. Csapkodni kezdem az ajtót hátrapillantva a vállam fölött. Látom, hogy ketten is utánam sietnek, ám ekkor az ajtó egyszeriben kinyílik. Majdnem beesem rajta, de a ház tulajdonosa még időben megfog.

— Segíthetek valamiben, édesem? - kérdezi kedves hangon az előttem álló idős néni.

— Azok ott... Kérem - dadogok. A réműlt arcom, és a mögöttem közeledő férfiak láttán behúz a lakásába, és leültet a nappalijában lévő fotelba.

— Mi zaklatott fel ennyire, kis szívem?

— Eljöttem sétálni, aztán megjelent egy fekete autó. Dudálni kezdett amikor elgurult mellettem, én meg bemutattam neki... illetve nekik. Aztán visszajöttek és megkérdezte az egyik, hogy megyek-e egy körre -kezdem el bizergálni a remegő kezem. - Megláttam, hogy... ideszaladtam segítséget kérni mielőtt azok ott...

— Semmi baj, drágám - simogatja meg hátam. — Hol laksz?

— Két utcával arrébb. Itt még nem igazán jártam.

— Nem láttalak még errefele - mosolyog rám. — Szólok Henry-nek, hogy kísérjen haza téged, rendben?

— Rendben - nézek rá hálásan. Miután felkiált az emeletre, hogy 'Henry, drágám, gyere le!' az említett szőke hajú fiú semleges arckifejezéssel lesétál a lépcsőn és a nő mellé áll.

— Mi az Nagyi?

Tehát ő a Nagyija.

— Hazakísérnéd... - itt kérdőn rámpillant.

— Sarah - segítem ki.

— Sarah-t? - néz újra a fiúra.

— Persze, csak felveszem a cipőm - sóhajt. — Azonnal jövök - mondja, majd el is tűnik az emeleten.

— Nem fázol te ebben az egyszál semmiben? - kérdezi az idős néni.

— Nem - rázom meg nemlegesen a fejem. Valójában igenis jól jönne egy pulcsi, de úgyis nemsokára hazaérek, szóval már felesleges lenne.