Azon az éjjelen

Third - Sarah

Az egész éjszakát végigsírtam. A szüleim, és Ethan miatt. Egy éve nincs mellettem. Nem vígasztal, nem véd meg, nem vidít fel és nem ölel magához. Őt szerettem mindenkinél a legjobban. Sok testvérpár ezt nem mondja el magáról, és nem vállalják fel egymást, mi viszont ezeknek az ellentétei voltunk. Mi bátran felvállaltuk egymást, és az iskolában is sokat lógtunk együtt.

Ha anyám komolyan gondolta, hogy elküld a Nagyihoz akkor össze kell pakolnom még indulás előtt. Nem érzem szükségesnek elköszönni Henry-től, mivel csak tegnap, illetve jobban mondva ma találkoztam vele. Elvoltunk, de egy fikarcnyit sem lett fontosabb személy számomra.

Az ágyon heverő telefonom a semmiből csörren meg. Gondolom ő az. Mit csinál fent ilyen korán?

Az ágyhoz lépek, felkapom a készüléket, és meglepetésemre nem Henry neve villog a képernyőn, hanem Heather-é. Nem voltunk kifejezetten rosszban mielőtt Ethan elment, de azt sem mondanám, hogy jóba lettünk volna. Inkább amolyan akkor hívlak amikor eszembe jutsz "kapcsolatban" voltunk. Vagy vagyunk. Már nem tudom.

Hosszas gondolkodás után elhúzom a zöld ikont, és a fülemhez emelem a telefont.

— Szia - köszön. — Már azt hittem fel sem veszed.

— Nem voltam telefonközelben - mondom azt ami hirtelen az eszembe jut.

— Egyébként csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem hogy vagy. Mostanában eléggé eltűntél - tér a lényegre.

— Heather Hale azért hív engem, mert érdekli, hogy hogy vagyok? Ezt hova kell felírni?

— Sarah, ne már! Tudom, hogy nem voltunk puszipajtások, de tényleg érdekel, hogy hogy vagy.

— Ha valóban tudni akarod; szarul. Az ősök elküldenek a nagyiékhoz San Franciscoba, szóval ez lehet azt jelenti, sőt biztos is, hogy leteszik rólam a kezüket. Bár nekem ez csak jó - nevetek fel röviden. Fáj, hogy képtelenek elviselni engem, a saját lányukat, de ha nekik ez így jó, akkor nincs mit tenni.

— Annyira sajnálom! Ha tudok valahogy segíteni...

— Nem tudsz - sóhajtok. — Fékezhetetlenek. Önfejűek és elviselhetetlenek. Életükben most először hoztak jó döntést.

— Mikor indulsz?

Várjunk! Heather Hale most halál komolyan érdeklődik felőlem? Valaki csípjen meg!

— Az is lehet, hogy ők maguk visznek el. De passzolom.

— Hívj ha bármi kell! Rendben?

— Oké - bólintok, amit persze ő nem láthatott mivel a telefon tulsó oldalán van.

— Szia.

— Szia - ezzel bontom is a vonalat. Jó lenne tudni, hogy anyám komolyan gondolta-e, hogy elküld a nagyiékhoz. Mert ha igen, akkor jó volna úgy becsomagolni. Ha elküld számíthat arra, hogy vissza sem jövök már ide. Bár kétlem, hogy ez meghatná őt, sőt, nyakamat rá, hogy összetenné a két kezét.

Általában ilyenkor már fent szoktak lenni, így hát felvéve az érzelemmentes álarcot megyek le hozzájuk.

— Akkor elviszel a nagyihoz?

— Már miért mennél te a nagyihoz? - néz rám megvető tekintettel az anyám. Utálom, mondtam már?

— Te mondtad este.

— Tudod mit? Menjél csak a nagyihoz! Legalább le lesz a gondunk rólad - csapja le az asztalra a kezében tartott szakadt rongyot.

— Milyen kedves szavakkal illeted a saját lányod - jegyzem meg undorral az arcomon. Ha már ők így, akkor én is így játszok.