Azon az éjjelen

Nineteenth - Sarah

Most, hogy tudom az igazat, azt hiszem új lappal kezdődhet minden. Szeretném, ha Isaac és a többiek a történtek ellenére adnának egy esélyt a lánynak, aki megbánt minden rossz tettét. Persze nem azt mondom, hogy felejtsék el, amit tett, csupán azt, hogy ne ez alapján könyveljék el Samantha-t egy könyörtelen 'sárkánynak'. Tett, amit tett, de megbánta. Úgy hiszem, részemről még mindig az a legjobb döntés, hogy ne avatkozzak bele a köztük történő problémába. Nem választok és nem teszek különbséget senki között. Ez az ő dolguk, nekik kell megbeszélni.

Vannak dolgok, amiket végre úgy látok, ahogy Isaac. Nem hánytorgatja a múltat és nem rágódik rajta. Elengedte. Talán ideje lenne nekem is. Elengedni a múltam árnyékát. Ethan-t. Érzékenyen érint, de ha nem akarom, hogy kihatással legyen a jövőmre, meg kell tegyem. És most legalább segítségül van Isaac is.

—...legalábbis szerintem. Te mit gondolsz? - zökkent ki merengésemből, Sam.

— Tessék? - kapom az éppen haját fésülő lányra a tekintetem.

— Csak arról beszéltem, hogy mennyivel egyszerűbb valaki társaságában tanulni.

— Szerintem is. Könnyebb megjegyezni az anyagot.

— Min agyaltál? - köti laza kontyba a haját, majd elhelyezkedik mellettem.

— Nem érdekes - rázom meg a fejem mosolyogva.

— Tudod, még mindig nem beszéltél magadról valami sokat.

— Szükséges?

— Idővel megismerlek, de jó lenne tudni, hogy milyen a személyiséged. Csak azért, hogy tudjam, kivel is állok szemben.

— Makacs vagyok, de nagyon - kezdek bele. — Kiállok az igazamért. Szeretek másokon segíteni, szeretem meghallgatni mások gondjait. Olyankor elfelejtem a sajátomat. Nem szeretem, ha a figyelem középpontjában vagyok, bár ezt talán láttad a bemutatkozásnál. Nem szeretek magamról beszélni. Ha tehetem inkább csendben figyelek másokat. Nem adok hangot a problémáimnak, magamba folytom. Nem avatkozok bele mások nézeteltéréseibe, viszont, ha úgy látom, hogy kezd durvább lenni - hangosabb szóváltás, ilyesmi -, akkor megelégelem magam és elsimítom a dolgokat. Szeretek a barátaimmal sok időt együtt tölteni. Elidőzni a szabadban - amit persze már nem tehetek -, és elkalandozni a tájban. Mielőtt idekerültem, szerettem előre gondolkodni a jövőben. Hogy hogyan alakul, s miként élem majd az életem.

— Azt kifelejtetted, hogy szeretsz másoknak megbocsátani.

— Ellenem nem tettél semmit - vonom meg a vállam. — Ha nem toloncoltak volna be ebbe a pöcegödörbe, tudtam volna hogyan kezdjek bele abba az életbe, amit élni akarok. Így, hogy itt vagyok, kicsit nehezebb, de nem maradok itt örökre.

— Céltudatos vagy, ez tetszik. Ha nem túl tolakodó, mesélnél az áloméletedről?

— Minden vágyam Michiganben élni, miközben azzal foglalkozok, amivel tényleg akarok. Divattervező. Ez az, ami már kiskorom óta szeretnék lenni. Volt pár ötletem a szüleimnél, de sajnos azokat nem hoztam magammal. Ethan mindig megnézte és elmondta, hogy szerinte milyenek - mesélem, s elmosolyodom az emlék hallatán. — Mindig azt mondta, hogy van hozzá érzékem, tehetséges vagyok és sokra vihetem az életben. Mindig mindenben bíztattuk egymást. Ha a sport nem jelentett volna sokat számára, orvosi karrierbe kezdett volna. Ez volt a másik legnagyobb vágya, hiszen szeretett másokon segíteni. Elterveztük, hogy miután végeztünk az iskolában, elköltözünk. Nem feltétlenül Michigan lett volna a cél. Valójában nekem mindegy lett volna, a lényeg, hogy együtt legyünk. Szerettünk volna egy nagy házat, nagy medencével, hogy a barátainkkal jókat bulizhassunk. Részemről ez most sem változott. Amikor elment, megfogadtam, hogy bármibe is kerüljön, el fogom érni és megvalósítom a tervünket. Tartozom neki ennyivel.

— És még azt mondtad, hogy nem szeretsz magadról beszélni - hangja halk, s együttérző. Arcán mindvégig kedves mosoly mutatkozott, és csillogó szemekkel figyelte, amikor beszéltem. Annyira jól esett, hogy az imént volt valaki, aki meghallgatott és érdeklődött a terveim, az álmaim és felőlem, hogy még csak észre sem vettem, amikor megnyíltam neki. Mindent Ethannel osztottam meg. Számomra még szokatlan egy idegen embernek megnyílni.

— Ez még nekem is új - pillantok rá egy másodperc erejéig. Azt hiszem, most kicsit zavarban vagyok. Őszintén, még magam sem tudom, hogy miért.

— Ne kerüld a tekintetem - nyúl a kezemért, amire gyengéden rászorít. — Örülök, hogy ezt mind megosztottad velem. És támogatlak. Előttem nem kell zavarban legyél, nem kell semmit sem szégyellned. Nagyra értékelem, hogy annak ellenére, hogy tudod mit tettem a legjobb barátod ellen, még mindig szóba állsz velem és egyáltalán mesélsz magadról. Remélem egy idő után elérem, hogy feltétel nélkül megbízz bennem.

— Oké, elég belőlem - sóhajtok fel. Mosolyogva veszem fel vele a szemkontaktust. — Most te következel. Mesélj magadról.

— Most aztán feladtad nekem a leckét - nevet fel röviden, majd sóhajt egyet. — Nekem aztán tényleg nem megy, hogy magamról beszéljek. Sosem voltam jó benne. Amíg a szüleimmel éltem nagyon más volt a személyiségem. Kitartottam a döntéseim mellett. Tudtam mit akarok és az szerint éltem. Mindig elértem, amit akartam, talán ez még most sem változott. Sokszor kezdeményeztem veszekedést, előfordult párszor, hogy konfliktust generáltam, amivel másoknak ártottam. Ha valami nem úgy alakult, ahogy elterveztem, könnyen ideges lettem. Addig hajtottam, amíg el nem értem, hogy úgy legyen. Ebből kifolyólag már szerintem sejted, hogy hirtelen haragú vagyok, na meg persze toxikus, vagy nem is tudom ezt hogy mondják. Ez akkor sem változott, amikor bekerültem ide. Ugyan csendes voltam, de lényegében Brie és Kelly szinte olyanok, mint én. Ezért is lettünk jóba. Isaac és a többiek próbáltak nekem segíteni beilleszkedni és barátkozni velem, de elutasítottam. Bár én idővel rájöttem, hogy ez a viselkedés nem vezet sehova, Brie és Kelly nem engedik - persze, ha mondhatom így -, hogy a jó irányba terelődjek. Így bár már nem jelentősen, de miattuk még most is az vagyok, aki voltam az intézet előtt. Mármint hirtelen haragú és toxikus. Nem is tudom, ezt hogyan mondjam el - fújtat, majd füle mögé tűri a haját. — Aznap, amikor körbevezettelek és felbukkant Isaac.. azt hittem ő a barátod. Ezért mentem el onnan és ezért viselkedtem veled úgy az este. Nem tudom miért, de abban a pillanatban, ahogy megöleltétek egymást.. már már összefacsarta a szívem - sóhajt. Felpattan az ágyamról és megáll az íróasztalnál, mindvégig kerülve a szemkontaktust. — Haragudtam rá és rád is, bár magam sem tudom miért.

— Köszönöm, hogy őszinte vagy hozzám.

— Várj, még nem fejeztem be - sóhajt, majd indulatosan levágódik az ágyára. — Láttalak téged és az apádat, amikor megérkeztetek. Láttam, hogy néztél arra a férfire az intézet kapujában, aki ide hozott téged. Egyszerre voltam hálás és szomorú. Hálás azért, mert.. amikor megláttalak, elindított bennem valamit. Valamit, amit még eddig nem éreztem és tudtam, hogy ez most nem olyan, mint eddig volt - túr hajába. — Az itt töltött éveim során randiztam már lányokkal - halkul el, hangja kissé megremeg. Izgul -, de egyikkel sem éreztem azt, amit most. Mármint, tudom, ez furcsa neked így a semmiből, de azt hiszem.. megérdemled, hogy őszinte legyek hozzád, hiszen megnyíltál előttem. És lehet ezzel most tényleg tönkreteszek mindent, de muszáj tudnod mi van bennem, mióta itt vagy. De várj, kicsit elkanyarodtam a témával. Szóval azt már mondtam, hogy miért voltam akkor hálás. Szomorú viszont azért, mert bár tettek amit tettek a szüleid, de benned akkor is megmaradt a szeretet. Még ha ezt nem is ismernéd be - pillant rám. Azt hiszem, most igaza van. Mert bár haragszom rájuk, amiért eldobtak, és vágtam hozzájuk olyan szavakat amiket, ha máshogy alakult volna a viszonyom velük, nem tettem volna, de ettől ugyan úgy szeretem őket. — Az arcodról már akkor is le lehetett olvasni mindent.

— Nem is tudom mit mondjak - sóhajtok. Felveszem vele a szemkontaktust, ekkor látom könnyáztatta arcát.