Azon az éjjelen

Twenty-first - Sarah

Az intézetben töltött napjaim nagyjából a hely megszokásáról szólnak. Felfoghatatlan, hogy ennyien vagyunk itt. Olykor körbenézek az ebédlőben ülő emberek között. Akadnak olyanok, akik ki vannak rekesztve. Akik azt hiszik, hogy ők uralják az intézetet, a tipikus "leülök egy asztalhoz olvasni, reménykedve abban, hogy senki nem zavar meg" típusú emberekkel társítva. Az egész olyan, mintha egy iskolában lennék. Egy átkozottul mocskos, bentlakásos iskolában. Fogalmam sincs Isaac és a többiek, meg persze Samantha, hogyan bírták ki eddig, de a róla hallottakról nem csodálom, hogy változásba kezdett. Kikényszerítik az emberből, hogy egy kibaszott szent ember legyen. Apropó, Samantha. Miután burkoltan közölte velem, hogy érez irántam valamit, közöttünk valami hatalmas fordulatot vett. Én igyekeztem nem a közelében lenni, kerülni az engem kutató tekintetét és mihamarabb lezárni a vele való beszélgetéseket. Minél több időt töltöttem Isaac társaságával, hogy ne kelljen szembenéznem vele. Úgy érzem, annak az esélye, hogy Samantha felhagy az irántam való érdeklődésével, nagyon kicsi, de nem lehetetlen. Talán csak beszélnem kellene vele, hogy részemről nem menne. Nem kényszerítheti rám, hogy érezzek iránta valamit. Valójában, még csak kényszerítenie sem kellene, hiszen most már mondhatom, kölcsönös az érzés. Tagadhatom, amennyire csak bírom, de érdekel Samantha. Csupán az a feszítő érzés, ami akkor költözött belém, amikor őszintén beszélt hozzám. Nem tudok, nem teret adni neki. Átvette az irányítást a testem felett, ezért kerülöm minden erőmmel. De jelenleg nincs annyi lélekerőm, hogy tisztázzam vele.

— Sarah! Jól érzed magad? - kérdezi aggódó hangon Kathrine. — Sápadtnak tűnsz!

— Mert az is! De a gond az, hogy napok óta ilyen. Ne kísérjük le a gyengélkedőbe? - veti fel Xana.

— Jesszus, Xana! Ha már napok óta látod, hogy nincs jól, miért nem szólsz abban a minutumban? Gyere velem, kedveském! - nyújtja felém segítő kezét. Megfogom a kezét, ami aztán álló helyzetbe segít. Tényleg nem érzem jól magam, de nem úgy értve, hogy beteg vagyok. Voltaképpen csak kifáradtam. Azt hiszem. — Fáj valamid? A fejed, esetleg émelyegsz vagy...

— Igazából csak fáradtnak érzem magam. Soknak érződik a hirtelen környezetváltozás.

— Azért menjünk, vizsgáljon meg az orvos. Az a biztos.

Bólintok egyet, a lány pedig karöltve velem, indul el a gyengélkedő felé. Jól esne néhány nap pihenés. Nem szeretek bejárni az oktatásokra. Unalmasak és... ja! Unalmasak. Semmi értelmük nincsen, csupán ezzel foglaltatnak le minket. A sport minimális szerepet kapott a tantervben, ami nem valami jó. Magamon is érzem, hogy sokkal jobb a kedvem és jól is érzem magam, ha eleget mozgok. De így, hogy konkrétan be vagyunk zárva, tantermekből tantermekbe megyünk és mindössze heti egyszer van olyan foglalkoztatás, amikor mozgunk, nem is kell csodálkozni azon, ha legyengül az ember. Főleg az újonnan érkezőkre tekintve. Kathrine két kopogást követően, kinyitja a rendelő ajtaját.

— Szép napot, Ms. Miller! Önnek is, Ms. Still! Segíthetek valamiben? - kérdezi a negyvenes éveiben járó férfi.

— Nos, Sarah a napokban nem érezte túl jól magát. Sápadt, mint az látszik, szóval gyanítom, benyelt valami vírust, ő viszont azt állítja, hogy csak fáradt. Mondjuk ki, vizsgálatra szorul.

— Ms. Still, kérem foglaljon helyet! - mutat a fehér székre, ami az asztala előtt található. — Esetleg tapasztalt gyomorfájást, netán émelygést, fejfájást vagy torokfájást?

— Nem - mondom. Kathrine szúrós pillantása a lelkemig hatol, ami azt sugallja, hogy ne hallgassam el az igazságot. — Valójában a fejem fájt leginkább a napokban.

— Semmi egyéb panasz?

— Nincs.

— Tapasztalt fáradékonyságot?