Azon az éjjelen

Tenth - Angel

A busz beért, Emily-vel pedig különváltunk. Félek a szüleim reakciójától. Ezután biztosan számíthatok a szobafogságra és ezúttal nem lóghatok el otthonról. Emily biztosan kimagyarázza magát a szüleinél, nekem úgysem fog sikerülni. Ha meg is próbálom, csak rontanék a helyzeten. A lakásunkat már a távolból kiszúrtam, ami csak egyre növeli a bennem lévő pánikot. Lehet kéne írjak Lydiának egy búcsú üzenetet, hiszen már most tudom, hogy nekem meszeltek. Három hét van vissza a nyárból, ennyit talán tudok nélkülözni telefon és minden más nélkül. Köztük Lydia nélkül is. Végül is még nem kötődünk egymáshoz, szerintem megértené, ha három hétre eltűnnék. Na jó, nem. Vagyis én nem. Jó érzés árasztotta el a testem amikor beszéltem vele, nem hagyom elveszni a lehetőséget. Kénytelen leszek előhalászni a pót telefonom arra az esetre, ha ezt elvennék a szüleim.
A lakásba belépve hatalmas csend fogad. Átfut az agyamon, hogy köszönök nekik, de azzal csak a saját síromat ásnám meg. Szóval inkább csak a lehető leghalkabban felosonok a szobámba. Tudom, hogy mindenképpen rendeznem kell velük a történteket. Nem bújhatok ki alóla, de szeretném előtte átgondolni és megfogalmazni magamban, hogy mennyi mindent és hogyan mondom el nekik.

— Angel, itthon vagy? - hallom meg anya hangját az ajtó túloldaláról.

— Igen - válaszolok. Azt hiszem kezdhetek félni.

— Gyere le, beszédünk van veled.

— Egy pillanat és megyek.

— Most!

— Megyek már - fújtatok. — Jesszusom - motyogom, majd kimegyek a türelmetlen nőhöz. — Igazán megvárhattad volna, hogy felvegyem normálisan ezt az átkozott nadrágot.

— Gyerünk a konyhába, apád vár - mondja. Lemegyünk az emeletről, áthaladva a nappalin végül a konyhában kötünk ki. — Ülj le.

— Ahogy kívánod - sóhajtok, majd eleget téve neki helyet foglalok, persze megtartva apa és köztem a tisztes távolságot.

— Találkoztunk a buszsofőrrel - kezd bele apa.

— Sok van, nem tudom éppen melyikre gondolsz.

— Pontosan tudod melyikre gondolok! - emeli meg a hangját. — Elmondta, hogy mindketten felszálltatok arra az átkozott buszra!

— Amikor elszöktél Emilyvel részeg voltál? - kérdezi higgadtan anya. Tudom, hogy ő is ideges, nem értem miért nem ordít velem. — Legyél őszinte hozzánk és nem kapsz nagy büntetést.

— Igen - ismerem be. — De..

— Nincs semmi de, Angel! Aggódtunk érted, anyád aludni sem tudott! - kiált rám apa. — Mond, mégis mit gondoltál? Hogy majd megúszod annyival, hogy ejnye, rossz voltál, többet ne forduljon elő?!

— Nem. Sajnálom - hajtom le a fejem. Ne nevess, ne nevess!

— Mégis miért csináltad ezt? Ennyire rossz szülők vagyunk vagy valamivel kiérdemeltük ezt? - kérdezi anya csalódottan.

— Nem, dehogy, én csak.. Nem is tudom, részegen jó ötletnek tűnt - motyogom. Igazából most is annak tartom. Bánom, hogy hazajöttem.

— Szobafogság! Nincs telefon, tévé és eltiltunk Emilytől is. Majd megtanulod, hogy amíg itt laksz az lesz amit mi mondunk! A mi szabályaink szerint játszunk, nem pedig úgy mint Emily meg az átkozott családja. Értve vagyok?

— Mi a fene bajod van Emilyvel és a családjával?

— Angel! - szól rám anya.

— Értettem. Többet nem fordul elő - mondom a dühös férfit nézve.