Azon az éjjelen

Fifth - Sarah

Apa olyan megkönnyebbüléssel távozott nélkülem, mint ahogy én szoktam kimenni a teremből matek óra végén.

Az intézet vezetője elvezetett a szobámig, majd magamra is hagyott, hogy ki tudjak pakolni. Elmondása szerint lesz egy szobatársam, akit Samantha-nak hívnak. Előre félek, hiszen sosem voltam jó ismerkedésben.

Ez a hely olyan mint egy magánzárka gyogyósoknak. A falak fehérek, a mennyezet repedezett, az ajtó pedig nem olyan mint a megszokott. Akár mint a rendőri magánzárkás ajtó. Csak egy kicsi rés van rajta. A padlóról ne is beszéljünk. A csempe jéghideg és koszos. Vagy a szobatársam igénytelen vagy ez az egész kóceráj. Valahogy muszáj elérnem a nagyit telefonon, nem maradhatok itt.

Kimegyek a szobából, majd a hosszú folyosón végigsétálva, végül jobbra fordulva találok egy telefonfülkét. Mivel fejből tudom a Nagyi telefonszámát, bátorkodom felhívni. Bepötyögöm a számot, és a fülemhez emelem a telefont.

— Feleslegesen próbálkozol. Nem jó - csendül fel egy lányos hang a hátam mögül, mire felé fordulok.

— Honnan tudod? - kérdezem a szőke hajú lányt.

— Évek óta itt vagyok. Szerinted én nem próbáltam? Egyébként Samantha vagyok - nyújtja felém barátságosan a kezét.

— Sarah - fogom meg, ő pedig mosolyogva megrázza. — Te vagy a szobatársam?

— Úgy tűnik. Nincs több Samantha az intézetben. Mikor jöttél?

— Talán húsz perce.

— Akkor te nagyon új vagy - mosolyog rám. — Gyere, körbevezetlek - int a fejével, majd elindul a folyosón. — Amihez jó, ha tartod magad, inkább többet ne használd a telefont. A tanárok ezért harapnak. Na nem szó szerint, de nem bírják elviselni, ha valaki használni akarja.

— Arthur azt mondta, hogy bármikor felhívhatjuk a szüleinket.

— Kamerázva vannak a folyosók. Minden lépésünkről tudnak. Nem véletlen mondtam, hogy ne használd többször. És amúgy is nagyon jól tudja, hogy a szülők többsége azért hozza ide a gyerekeit, mert már nem akarnak foglalkozni velük - mondja, majd hirtelen belök egy ajtón, és felkapcsolja a villanyt. — A szobákon kívül ez az egyetlen hely ahol nincs kamera.

— A mosdó? - nézek körbe. A fal és a mennyezet koszos és repedezett ahogy a taposólap is, a WC fülke pedig tele van firkálva. — Nem vitték túlzásba. Elég lepukkant.

— De legalább van. Egyénként miért hoztak ide?

— Ha betöltöm a tizennyolcat kiengednek?

— Mindenki ebben reménykedik - rántja meg a vállát. — De nem válaszoltál.

— A szüleim döntöttek így.

— Ki az az idióta aki így dönt egyik napról a másikra? - kérdezi értetlenül.

— Hát ők. Akkor megmutatod mit hol találok?

— Persze - mosolyog rám újra. Kimegyünk a mosdóból és egymás mellett lépkedve haladunk az intézet különböző pontjaira. Samantha igyekszik mindent elmondani amit jó, ha észben tartok és mindent megmutat. — Ez lenne az utolsó megállónk - torpan meg. — Ez az ebédlő. Gondolom már mondta Arthurito, hogy napi háromszor kapunk enni.

— Arthurito? - kérdezek vissza szórakozottan.

— Mi így becézzük - tájékoztat mosolyogva. — Tényleg, voltál már nála?

— Nem.

— Sarah Still-t kérjük a sárga szobába - mordul fel hirtelenjében egy fiú hang. A hang irányába fordítom a fejem, és ekkor pillantom meg az egykori legjobb fiú barátom akihez a hang tartozott.