Foszlány

34.rész

Leültek egy egy személyes kanapéra. Sharon Bucky ölébe fészkelte magát. Majd jött az, amit senkinek sem kívánok. Na jó a Hydrának azért igen. Sharon hátrafordult és egy csókot nyomot Bucky szájára. Bucky viszont ezt a kis puszit elmélyítette. Majd újra megcsókolták egymást. Nem tudom, hogy mennyi ideig csókolóztak. Lehet hogy csak pár másodperc, de az is lehet hogy percek teltek el. Én pedig csak ültem és néztem. Miközben a szivem darabokra tört. Megsemmisültem.

Mikor elválltak, a Bosszúállók mind tapsoltak. Én viszont csak bámultam magam elé.

-Ti mióta vagytok...khm...ilyen jóba?-kérdezte tapintatosan Steve

-Mostantól-vigyorgott Sharonra Bucky-Ugye Édes?-kérdezte Sharontól, aki csak egy puszit nyomott az arcára

Ezt a beszélgetés csak tompán hallottam. A fülem sípolni kezdett. A szemem előtt a világ elhomályosult. A szemem előtt az a kép lebegett ahogy Bucky és Sharon csókolóznak. Majd az ahogy Édesnek hívja Sharont. Újra és újra csak ez a jelenet.

Hirtelen a semmiből egy kezet éreztem a hátamon. A szemem újra kiélesedett ês egy aggódó Steve nézett rám. Levettem a kezét a hátamról. Éreztem hogy mindjárt elsírom magam. De az is benne volt a pakliban hogy az erőm kiszabadul.

Ami elsőnek eszembe jutott, hogy nem láthat újra sírni. Az a gyengeség jele. Én nem vagyok gyenge. Főleg azután hogy azt mondta Steve, hogy nálam erősebb emberrel még nem találkozott. Az pedig rosszabb lenne, hiszen még csalódást is okozok egyben.

Azonnal el kell innen tűnöm. Most!! A szemembe könnyek gyűltek.

-Jól vagy?-nézz a szemembe Rogers.

-Persze. Soha jobban nem voltam. Viszont most szívok egy kis friss levegőt-hadarom el nyugodtan. Igen, eltudtam a hangomból tűntettni a csalódottságot és a fájdalmat.

Úgy ahogy voltam kimentem az erkélyre. A kezemben még mindig ott volt az ital. Magam után becsuktam az erkély ajtót. Elsétáltam a hosszú erkélynek a végére.

Majd egy csöpp meleg könny végig folyt  az arcomon.

-A rohadt életbe!!-ezzel a mondattal együtt, teljes erőmből hozzávágtam a falhoz a poharat. -Nem hiszem el.-most már a könnyeimtől semmit se láttam-Miért? Miért én??-kiabáltam sírva és a földre rogytam a szilánkok közé. Éreztem a hogy a térdemet elvágja az üveg. De nem érdekelt. Ez a fájdalom semmi ahoz képest mint amit előbb érzetem. Hisz ez csak fizikai fájdalom, de az amit belülről érzek és mar, az lelki fájdalom. Annál nincs rosszabb. Nincs gyógyír. Az nem gyógyul be. Az örökre benned marad, ott él az emlékeid között és kísért. Kísért még élsz és még szeretsz.

Sírtam és sírtam. Nem tudom meddig. De éreztem, hogy az erőm hamarosan elszabadul. Nem szabad összezuhannom és szét esnem. Nem és nem!. Nem adhatom meg azt az örömet másoknak, hogy gyöngének és elveszettnek lássanak. De most nem megy. Ehez kevés vagyok.

-Te jó ég Viki!-karol át engem valaki

Én pedig annyira kivagyok, hogy csak a nyakhalllatába fúrom a fejem és ott sírok tovább.

-Nyugodj meg, kérlek!-simogatja a hátam Steve, miközben átkarol

-Miért Steve? Miért?-teszem fel a kérdést amire ő se tudhatja a választ

-Nem tudom. Engem is annyira meglepett mint téged. Sőt szerintem senki se tudta-mondja nekem-Erősnek kell lenned Viki

-Nem tudok Steve. Egyszerűen nem megy. Folyton az van a szemem előtt ahogy megcsókolja. Én nem bírom-sírom el magam újra. A fejem ordítja hogy hagyd abba, de a szivem az fáj és darabokban van

-Nincs olyan hogy nem megy. Főleg nem neked. Minden lehetséges csak meg kell próbálni-fogja két keze közé az arcom

-De ez most más-szipogok, miközbe ég kék szemeit nézem

-Már miért lenne más? Tekintcs erre is úgy mint egy megoldandó feladatra-ad tanácsot Steve

-De ezt nem lehet megoldani.-mondom remény vesztetten és lesütöm a szemem

-Egyedül nem is. De itt vagyok neked. Bármiben tudok segíteni. Csak kérned kell és itt vagyok. Csak hagyd hogy segítsek! Kérlek!-nyúl az állam alá és felemeli azt. De nem nézek a szemébe.

-Azt mondta én vagyok neki a mindene. Hogy örökké kitart mellettem. Erre eltelik több mint fél év és már más lány bunyijába matat. Nem, én ezt nem tudom elfogadni. Nem akarom elfogadni. Lehet meg se történt. Vagy egy fogadás-hitegetem magam

-Ohh, de ez nagyon is a valóság. És kénytelen leszel elfogadni ezt a...dolgot. Tudod Buck mindig is nagy csajózó gép volt. Csak úgy tapadtak rá a lányok-mosolyodik el, ahogy visszagondol azokra az időkre.

-De állítólag mindenki megváltozik. Van aki egy személy miatt. De úgy néz ki az a személy nem én vagyok-mosolyodtam el szomorúan, majd leültem a párkány szélére

-Pedig te vagy az a személy. Hidd el nekem. Sokkal könnyebben megbékélt a múltjával, mióta ismer. Új céljai lettek. Például, hogy meg szerezzen téged és....-próbálta folytatni de közbe vágtam

-Épp ez a baj, hogy ahogy megszerzett már elhagyott egyből és egy szép pipát tett a nevem mellé-nevetek fel keserűen-még naív is voltam, én hülye-fogom meg a fejem

-Nem vagy naív se hülye, csak szerelmes.-csóválja rosszalóan a fejét

-Én nem lehetek az. Egy szörny, nem lehet szerelmes, főleg nem tudok szeretni. Max. csak megtűröm az embereket-nézek el a távolba nem is figyelve hogy mit mondok. Haragszok a világra, Buckyra, Stevere amiért segít, pedig nem kéne

-Ezt jó tudni, hogy csak megtűrsz-mordul fel Steve

-Én nem úgy..-kezdek mentegetőzni, amint tudatosul bennem mit is mondtam. Igazából az igazságot mondtam. Semmi rosszat

-Ohhh...dehogy is nem úgy értetted. De egyet jól jegyezz meg. Minden embernek vannak érzései csak te nem akarod bevallani. Vagy nem is, félsz bevallani, hogy vannak érzéseid!-emeli fel a hangját Steve

-Igen lehet, hogy félek, de nem attól hogy be kell vallani!.-mondom én is dühösen, majd feltápászkodom

-Akkor még is mitől?-áll fel ő is

-Attól hogy érzek egyáltalán valamit! Nekem nem voltak érzéseim. A hydra mindent kiölt belőlem, de most megint érzek és ez félelemmel tölt el!-kiabálok vele-És igazad van gyáva vagyok. És téged se csak megtűrlek, hanem már szinte a legjobb barátom vagy. Jobban ismersz engem mint én saját magamat. És talán ez is megilyeszt. Ha elmész küldetésre, aggódom. Aggódom, hogy nem esik-e bajod vagy rosszabb. Nem tudnám elviselni ha te is itt hagynál. Bele betegednék.-nézek rá megtört könnyes szemmel

-Na gyere ide te-nyújtja ki a karját, mire én úgy oda bújok, mint egy félős kiscica. Így állunk egy ideig és elveszek meleg ölelésében-Szóval aggódsz értem?-érzem ahogy mosolyra húzódik a szájja

-Csak ennyit jegyeztél meg ebből az egézsből? Pedig tudhatnád hogy nem vagyok érzelgős-mosolygok én is-Meg milyen kérdés ez? Persze hogy aggódok érted. Már mondtam hogy a barátom vagy-forgatom meg a szemem.

-Gyere menjünk be-terel befele

-Én inkább elmegyek, ha nem baj-megyek a kijárat felé.

-Rendben, akkor majd találkozunk-köszön el.

Mire haza érek, akkorra már újra a sírás határán vagyok, de nem engedem meg magamnak hogy sírjak. Amikor lefekszem akkor gondolkozok el rajta, hogy Stevevel ezek után sokkal szorosabb lesz a kapcsolatom, de nem bánom. Az este viszont még egy gondolat fúrja be magát a gondolataim közé. Méghozzá a bosszú vágy. Vissza adni azt amit nekem kellett átélni. És ha én állok bosszút akkor annak semmi jó vége nen lesz.

Hejhohahohej!

Megtudtam írni ezt a részt. Naon ügyi vagyok. Jövőhéten fogalmam sincs hogy hogy fogok tudni írni részt, de megpróbálok majd legalább egy részt hozzni

Jó olvasást!