Foszlány

52.rész

Reggel arra keltem h valaki átkarolja a derekam meg a nyakamba szuszog. Kellemes kis mosoly terült el az arcomon. Majd rávéve magamat megfordultam az ölelö karokban. Akkor csapott csak arcon az igazság.

A kellemes kis mosoly eltűnt arcomról. A jó kedvem tova szállt amikor realizáltam hogy a tegnapit nem álmodtam.

Pedig mennyire szerettem volna ha csak egy álom lett volna. Egy rossz rém álom, amiből egyszer felébredek és soha se kell többet átélnem. Egy rossz álom ami csak a képzeletem szüleménye. Ahol Beca már nem a legjobb barátom és Pietro sem a párom. De most mégis ez volt az igazság. A könyörtelen igazság.

Elhúzódtam Stevetől, hisz mégis tudom hogy neki van barátnője és ez így igazán nem szép dolog. Bár tudom hogy nem lenne rám féltékeny Natasa, de a legkisebb okot se akarom megadni neki.

Felültem az ágyon, ami nyikant egyet és már nem hallottam az egyenletest szuszogást úgy.

Hátam mögött visszakukucskálva láttam hogy Steve felébredt. Kék szemei fáradságtól csillogtak. Szőke haja kócosan meredezett a fején.

-Hány óra?-kérdezte reggeli karcos mégis kellemes hangon

-6 óra-feleltem hallkan.

Kellemesnek találtam Steve hangját mégis valaki másét sokkal szebbnek és vonzóbnak találtam volna.

-Aludjunk még-hunyta be a szemét fáradtan

-Dolgoznom kell-álltam fel és Steve fele fordultam

-Majd azt is. De most alszol is egy kicsit-könyökölt fel az ágyon.

-Nem lehet-rázom a fejem

A válaszommal nem foglalkozva Steve elkapta az egyik karom és berántott az ágyba. Magához húzott mint egy plüssmacit és betakart minket.

Szabadulni akartam de nem engedett a szorításon.

-Neked a barátnődet kéne így ölelned nem engem-mondtam neki, hátha ettől a ténytől észhez tér és elenged.

Ám nem nagyon rémitette meg semmi. Sőt még jobban magához húzott. Teljesen neki simultam Steve felsőtestének. Ő két kezével átkarolt és arcát a hajamba temette és ott szuszogott tovább. A kifújt levegő csikizte a fülemet, ami eléggé irritált engem.

-De most nincs itt.-jelentette ki a nyílvánvalót

-De akkor sem szabadna így ölelned. Egyáltalán együtt aludnunk-momdom morcosan és egy kicsit felháborodva

-Amint arra rájöttél az előbb is hogy nincs itt Nat és ha te se mondod el akkor tőlem se tudja meg ezt az apróságot. Főleg hogy amúgyis tudja milyen szoros barátság fűz minket egymáshoz.-mondja hallkan és én kihallom a hangjából hogy mindjárt visszaalszik.

Értem én hogy őt nem zavarja az én közelségem, de engem igen az övé. Rosszul vagyok most a közelségétől.

Persze örülök hogy itt van mellettem és támogat. Nagyon hálás vagyok ezért neki, de közben meg kell a távolság is nekem.

Ettől a szituációról Pietro jutott eszembe. Amikor apró puszikkal kellett engem. Amikor szorosan az izmos karjaiba zárt és úgy feküdtünk. Hiányzik a csókja, a személyisége, a nyugodsága, a bolondsága, a féltékenysége, az óvása, a teste, maga az egész lénye, kívülről-belülről.

Könnyeket éreztem a szemembe, amikor szépen lassan csordultak le az arcomon majd a fehér lepedőre hullott egy vizes foltot hagyva. Némán sírtam Steve karjai között.

Steve észre vette hogy valami megváltozott ez alatt a kis idő alatt. Meg fordított engem és a szemeimet kereste. Vagyis csak a szemkontaktust akarta felvenni velem. Én pedig minden hova néztem csak rá nem. Kellett egy kis idő még összeszedem magam. Kezeimmel letöröltem a könnyeket és a többit megpróbáltam nem szabadjára engedni.