Foszlány

53.rész

Egy hét telt el azóta hogy.....szóval hogy Pietro együtt van Beccával. Azóta egyikőjükkel sem találkoztam. Beca nem jött a bázisra sem.

De azóta is fájó pont mindkettőjük. Nehezen tudom feldolgozni ezt az árulást. 2 nap után teljesen feladtam hogy jobban érezzem magam. Inkább a munkába temetkeztem. De ez sem adott megnyugvást szívemnek.

Teljesen olyan érzés volt, mintha a szívem darabokban lenne vagy már nincs is szivem, hanem csak egy tátongó lyuk van a helyén. Sokszor éreztem magam üresnek és jelentéktelennek. Nem volt semmi ami boldoggá tett volna engem.

Egyetlen boldogságomat Steve okozta. Ő 1 hete itt van nálunk vagyis velem van. Mindenhova követ engem, mint egy rossz kutyakölyök. Ha rossz kedvem van állandóan próbál felvidítani, ami egy ideig sikerül is neki.

Amikor nevetek akkor úgyérzem hogy a nap is süt, de mikor újra eszembe jutnak az emlékek akkor ezt a napot sűrű felhők borítják el.

De ez a nap nem egy átlagos felhős nap volt. Ez a nap egy esős nap volt. És semmi sem segített hogy a nap újra előbújjon.

Reggel szokásosan egy teát iszogadtam és a semmibe néztem. A semmibe nézés reggel már napirendi pont volt nálam. Ilyenkor tudtam csak gondolkozni és este. Ez a két időpont volt csak. De ígyis nagyon örültem hogy csak ennyiszer tudok valamin elgondolkozni. Nekem sosem tett jót a hosszas gondolkozás, mivel hajlamos voltam túlgondolni dolgokat.

Csatlakozott később Steve is a reggelihez, ahol elcsevegtünk valamin csak azért hogy elvonja a figyelmem Pietroról. Pedig alig akartam vele beszélni, de ő mégis megpróbált mindent csak hogy ne gondolkodjak annyit. De később mégse hatott semmit. A gondolataim elkaptak és maguk alá gyűrtek. Tudom hogy beszélt hozzám Steve, de nem hallottam semmit. A gondolataim olyan hangosak voltak hogy elnyomta a külvilág hangját.

Egy valami járt csak az eszembe és az Pietro volt, akivel talán boldog lehettem volna. Már az egész életemet elképzeltem vele. Az esküvőt, a házunkat, esetleg a gyerekeinket és ahogy együtt öregszünk meg. De ezek mind hamuvá váltak egy szempillantás alatt. Milyen könnyen hamuvá tudnak foszlani az álmaid. Ezekre a gondolatokra könny szökött a szemembe.

-Viki!!-lengedte meg Steve a kezeit a szemem előtt, mire újra visszatértem a valóságba.-Itt vagy már köztünk?-nevet fel Steve

-Igen, bocsánat, csak elkalandoztam-és egy biztató hamis mosolyt küldtem felé

-Min gondolkoztál el ennyire?-kérdezte lágyan

-Hát....semmi különösön-füleltettem. De persze Steve észre vette hogy nem mondok igazat. Esküszöm hogy hazugság szimatoló orra van. Rosszabb mint egy vadászkutya

-Tudod Viki, hogy a segítségem nem ér semmit, ha nem mondod el nekem hogy mi nyomaszt téged.

-Rendben-sóhajtok egyet.-Csak azon gondolkoztam hogy mi értelme van annak, hogy a sors megismerteti veled azt a személyt, akivel boldog lehetnél, aztán meg elveszi tőled!

-Tudod a sors tud olyat amit mi nem. Ő hallott olyat, ami nem. Ő már előre látta hogy mi lesz és ezért vette el tőled azt az embert. Csak védeni akart téged, de nem megy neki anélkül, hogy ne bántana meg. -mondja szomorúan Steve. Hisz tőle is elvették Peggyt. Teljesen átérzi a helyzetem-De hidd el nekem, hogy majd találsz valaki jobbat Pietronál.

-Ahogy mondod Steve. Talán majd egyszer, egy másik életben.-ezzel lezártnak tekintem a beszélgetésünket és elindulok az irodámba dolgozni.

Ma csak papírmunkám van és az hogy körbe járjak mindenkinek van-e munkája. Steve segített a papírmunkába és amint végeztünk levonultunk a titkos kis részemre. Leültünk mindketten egy egy fotelba. Kitöltöttem magunknak egy-egy whiskyt.