Foszlány

9.rész

A szokásos cuccomat vettem fel. A fekete egybe ruha és a kések meg a kispisztolyok.

Gyors elvégeztem a munkát, majd átvettem a ruhám, nem akarok lebukni.

Bementem a toronyba. Próbáltam minél hallkaban lépkedni. Beléptem a nappaliba, szerencsére senki nincs fenn, de hát hajnali 4 van. Elkezdtem a szobák fele menni amikor is a lámpa felkapcsolódott és egy elég éber Buckyval találtam szembe magam. Ugrodtam egyet ijedtemben, majd a szívemre tettem a kezem. Majd ki akart ugrani a helyéről.

-Merre jártál?-kérdezte

-Nem is tudtam, hogy az apám vagy-mondtam flegmán.

Nem érdekem neki elmondani, hogy hova járok el esténként. Amúgy se értené meg.

-Nem vagyok, de szeretnék rád vigyázz - lépett egyet közelebb hozzám

-Hát sajna ezzel már elkéstél- vágtam undorodott képett és hátrébb léptem tőle.

Látszólag nem tetszett neki, hogy így beszélek vele, mert ökölbe szorította a kezét. Szokták mondani, hogy az igazság fáj. De még, hogy mennyire.

-Nem kérdezem meg mégegyszer-vált fenyegetővé a hangja.- Hol jártál? Attól mert még elmondtál pár dolgot magadról, nem bízunk benned. Az pedig, hogy esténként kijárkálsz, gyanakvásra ad okot.-hangja kezdett erősödni.

Ezek szerint tudja, hogy kijárkálok esténként.

A hurok tekeredik a nyakam körül. A fojtogatás már oly közel van hozzám, hogy szinte érzem a nyakamon.

-Pont az érdekel, hogy bíztok-e bennem. Én elmondtam az igazságot, ha elhiszitek, akkor elhiszitek, ha nem akkor meg nem. Ennyi. Most pedig megyek és lefekszem, mert fáradt vagyok. -sóhajtottam egyet és készültem elmenni. Amikor elmentem mellette, akkor megfogta a kezem és a falhoz szegezett. Megfogta torkom és elkezdte szorítani.

A fojtogatás nem hurok képében jött el értem.

Éreztem, ahogy egyre kevesebb levegőt tudok csak venni. Egyre mélyebbeket lélegeztem, de ettől függetlenül nem jutottam több oxigénhez. Majd a mély légzésem átment kapkodóvá. Emberi rossz szokás ez. A pánik-félelem kezdett széturalkodni rajtam. Látó mezőmben már megjelent egy két fekete pont. Majd  ezek egyre többen lettek, mint a sejtek, amik osztódnak.

-Gyerünk tedd meg! Fújts meg! Egyszer már majdnem megöltél!-kezdtem akadozva beszélni.

-Mi a büdös franc van itt?-kérdezte egy döbbent álmos Tony.-Miért van az, hogy titeket este mindig úgy találunk meg, hogy kiakarjátok egymást nyírni?!-tette fel a költői kérdést Tony.

Bucky elengedte a nyakam én pedig leestem a földre, a légszomjam miatt. A nyakamhoz kaptam. Olyan volt mintha még mindig ott lenne a keze a nyakamon, pedig pontosan tudom hogy nincs ott. A fájdalom sokkal erősebb és intenzívebb volt, hisz a csontozatom most olyan mint egy 16 évesé.

-Megfogod még bánni, hogy nem öltél meg!- sziszegtem fogaim közt a padlón feküdve.

James lehajolt mellém és újra megfogta a nyakam. Majd a fülemhez hajolt.

-Nem vagy olyan helyzetbe, hogy fenyegetőzz!-mondta a fülembe halkan.

Aki akarta így is meghallhatta. A Bosszúállók szinte összes tagja minket nézett.

Végig néztem rajtuk és megakadt a szemem egy fehér kócos hajkoronán. Elkövedtem azt a hibát, hogy belenéztem a szemeibe. Csodás kék szemeiben értetlenség és aggódás egyvelege bújt meg. Elszakítottam tekintetem róla, hisz még mindig James fogta a torkom.