Ki nem mondott szavaink ✔️

Nyolcadik

Hallgasd mellé: Pixies - Mr.Grieves

CAMI

A levegő olyan gyorsasággal szökött ki a tüdőmből, mintha épp leereszteni készülnék, mégis azt éreztem, hogy mindjárt felrobbanok. Szemeimet a két férfi között kapkodtam, akik mindketten engem bámultak, szüntelenül.

Éreztem, hogy lassan, de annál biztosabban kezd elárasztani a pánik, amit már jó ideje nem éreztem ilyen intenzíven. Jó ideje - körülbelül soha - nem kerültem ilyen rohadt kínos helyzetbe.

Nem. Ez több, mint kínos, ez a teljes megsemmisülés.

Vannak olyan dolgok, amiket az ember a sírba vinne magával és soha nem szeretné, hogy kiderüljenek. Vannak olyan dolgok, amikről álmodozik az ember, hogy bárcsak kiderülne és talán egy kis megkönnyebbülést hozna az ember életébe. Én eddig azt hittem, hogy a titkom a második halmazba tartozik. Egészen idáig hittem azt.

Mert, ahogy rátekintek Sébastian arcára a teljes zavartság és döbbentséget látom. Ami eléggé árulkodik arról, hogy jobb lett volna, hogy érzéseim nem derülnek ki, soha.

Elyasra pillantva is döbbentséget látok, ő se hiszi el, hogy mit mondott épp. Nem biztos, hogy teljes mellszélességgel tudom most őt utálni, valamilyen szinten megértem a dühét, de azt sajnos nem tudom megérteni, hogy miért kellett most, éppen itt, ebben az a szaros időszakban ilyen kellemetlen helyzetbe hoznia engem?

Testemet elönti forróság és érzem, hogy olyan helyeken is elpirulok a megalázottság miatt, amikről biológia órán sem tanítanak. A szemeimet még az előző beszélgetés könnyei égeti, de valahogy elállnak.

A világ elkezd megszűnni körülöttem. A pánik lassan kúszik be a tudatomba. Nem tudom, hogy mit mondjak, nem tudom, hogy egyáltalán kellene-e valamit mondanom.

Mind a hárman felváltva nézzük egymást. A levegőt mintha kitaszították volna az étterem ezen picike részéből, a drámai hatás kedvéért pedig még a mennyezeten lévő egyik lámpa is elkezd pislákolni.

Sébastiannak mintha csak most esett volna le, hogy mit mondott neki az öccse, a levegőt kapkodva néz rám könyörgően, hogy ne legyen igaz, amit mondott neki Elyas.

Hidd el Sébasatian, én is emiatt könyörgők.

Fejemet teljes szégyenemben hajtom le és kezdem el vizslatni fekete magassarkú cipőm orrát, ezzel választ adva ki nem mondott kérdésére. Nem tudok neki hazudni róla, nem tudok a szemébe nézni és azt mondani, hogy nem érzem azt iránta, amit Elyas állít. Nem menne, mert sajnos, ami évek óta nyomasztja szívemet végre, egy apró picike felszabadítást ígér. Azt ígéri, hogy bármennyire is abszurd a helyzet, egy kis megkönnyebbülést kaphatok.

A hazugsággal pedig még több nyomasztó érzés járna. Amikből többet már nem bírnék elviselni.

- Mi a faszról beszélsz? - Sébastian szinte köpi Elyas felé a szavakat.

- Hallottad. Az előbb elmondtam. Camillea, most vallotta be nekem, hogy évek óta oda-vissza van érted. - nevetett fel keserűen a férfi - Nem hiszem el tényleg, hogy senki nem vette még észre. Annyira szánalmasan áhítozik utánad.

Fájnak a szavai, mert valóban van benne igazság. Tényleg szánalmas tudok lenni olykor, de amíg ezt valaki a képedbe nem vágja, addig nem érzed ennek a súlyát.

Akarva-akaratlanul is de rettentő düh támad bennem. Mi köze van neki egyáltalán ehhez? Egyáltalán bárkinek mi köze van az érzéseimhez? Nem változtat ez semmin, csak a saját nyomorúságos szívemen.