Ki nem mondott szavaink ✔️

Kilencedik

Hallgasd mellé: Woodkid - Land Of All

CAMI

Harmadik, egyben utolsó körömet futottam a házunk mögötti sportpályán. A fülemben bömbölt A Panic! At The Disco-tól a kedvenc számom és éreztem, hogy minden kínos kis pillanata az életemnek kezd elhalványulni.

A futás volt az egyetlen elfoglaltság, ami teljes mértékben kiűzi gondolataimból azokat a dolgokat, amik nappal és éjszaka se hagynak nyugodni. Ahogy ég a tüdőm és zsibbad a lábam, miközben üvölt a fülemben a zene akarva-akaratlanul sem tudnék másra gondolni csak a kínzó - de mégis elképesztően eufórikus - érzésre.

Véletlenül se jut eszembe az, hogy hogyan fogom tisztázni Sébastiannal a helyzetet és persze az se jut eszembe, hogy Elyassal holnap mindketten visszautazunk New Yorkba, hogy visszatérjünk mindketten a saját kis életünkbe.

Az utolsó 100 méternél visszaállok inkább a lassú kocogás tempójába, a tüdőm úgy éget, hogy levegőt venni is borzasztóan fáj. Talán még soha nem futottam ilyen sokat és ilyen intenzitással. Hazafele sétálva pedig próbálom minél jobban lenyugtatni magam, mert ha családomból bárki is meglát ilyen állapotban akkor tudni fogja, hogy valami nem oké.

Tegnap késő este értem haza Tonytól, ami már alapból nyugtalansággal töltötte el anyámat és telefonon zaklatott, hogy miért nem mentem haza az ominózus vacsora estéjén. Nem szoktam nagyon eljárogatni sehova, amikor itthon vagyok. Próbálom mindig azt a kevéske időt családommal tölteni, - még akkor is mikor Sébastian is jelen van - mikor itthon vagyok. Most viszont ki kellett szabadulnom.

Miután Elyassal szépen szólva elköszöntünk egymástól Anthonyhoz vettem az irányt és félig-meddig mindent elmeséltem neki. Nem volt túlságosan kedvem minden részletet elmesélni neki, ugyanis akkor még mindig ott ülnénk és engem faggatna.

Roppant bölcs tanácsa az volt, hogy szarjam le az egészet és használjam ki az Elyassal kialakult helyzetet és a maradék időnkben feküdjek még alá párszor.

Természetesen nem fogok így tenni.

­­­***

Egy jéghideg zuhany után és egy sor kínlódás után elkezdtem összepakolni a cuccaimat a holnapi utazásra. Ludwiggal ketten utazunk vissza, még ha utálja is bevallani, de imádja a seggemet furikázni, mivel én vagyok a legkiválóbb útitárs, akit csak kérhet. Egészen kicsi korom óta és mióta Ludwignak jogosítványa van Ő az, aki mindenhova elvisz. Az évek alatt mindenféle közös hagyomány alakult ki, az első és legfontosabb, hogy minden utazás kezdetekor egy halomnyi kaját vásárolunk a közeli TacoBell-ből és egész úton max hangerőn bömböltetjük Madchild összes számát.

Az a helyzet, hogy mindenféle undorító szöveget, amiket életem során hallottam az Ludwig közvetítésével ismertem meg. Kezdve tizenkét évesen mikor először meghallgattatta velem Madchild Dickhead című számát és így történt, hogy egy hétre rá már kívülről fújtam a dalszöveget, amit az iskolánk tehetségkutatóján elő is adtam mindenki nagy meglepetésére.

Nagyon izgalmas pakolászásomból az ajtómon való kopogás ránt ki. Kétségbeesetten nézek körbe a szobámba, hogy menekülő út után keressek, mert rettegek attól, hogy ki fog belépni a szobám ajtaján.

Még két kopogás hallatszik az ajtómon és azzal a lendülettel Ludwig be is lép a szobámba. Hát persze, miért is várná meg, hogy beengedjem?

A levegő kiszalad belőlem a megkönnyebbülés miatt, mosolyogva nézek rá és invitálom beljebb egy biccentéssel.

- Valaki másra számítottál? - néz rám mindentudó mosollyal idősebbik bátyám.