Ki nem mondott szavaink ✔️

Tizenöt

Hallgasd mellé: The Jungle Giants - In Her Eyes

ELYAS

A düh olyan szinten tombolt bennem, hogy közel álltam ahhoz, hogy felrobbanjak. Fejemben cikáznak a gondolatok és bármennyire is próbálom kitalálni, hogy mit keres a bátyám, Sébastian Cami lakása előtt, egy épp gondolat se jut az eszembe, ami magyarázatként szolgálhat.

Az elmúlt pár nap teljesen összefolynak. A munkám annyi volt, hogy ha akartam volna Camival beszélni, akkor sem lett volna rá időm. Na nem mintha nem próbálkoztam volna, de Ő nem akart velem beszélni az istenért se. Párszor azért próbáltam hívni, de vettem az adást a negyedik alkalommal, amikor kinyomta a telefont.

De itt most nem veszem az adást. Mit keres Sébastian itt?

- Szóval, egyszer már feltettem a kérdést. Megismétlem, hogy értsd. Mi a faszt keresel itt? - kérdezem erélyesebben már tőle.

Sébastian még mindig tátog, mint egy hal és próbálja kitalálni a választ a kérdésemre.

- Cami beteg, Lia átküldött, hogy nézzem meg.

Válaszolja gyorsan, ami még gyanúsabbá teszi a helyzetet. De, amint kimondja, hogy beteg észhez térek és inkább a lényeges információra figyelek.

- Beteg? Mi a baja? - kérdezem tőle.

Sébastian fél percig csak néz rám és gondolkodik, hogy elárulja-e, hogy Virágszálnak mi a baja. Tudom, hogy mikor Lia és Cami szüleinél voltunk próbált helyre rakni, hogy kattanjak le Camiról, de ez a pillanat most máshogy hat. Fura tekintettel méreget engem, ami rohadtul nem tetszik.

Végül Sébastian felsóhajt és megszólal.

- Lázas és egész nap hányt. Most talán jobban van. - mondja miközben az autója felé sétál. - Jó lenne, ha hagynád pihenni és ahhoz tartanád magad, amire megkértelek.

Összehúzott szemmel nézem, ahogy sétál az autójához és pár másodpercig még próbálom megfejteni, hogy mi a szar baja lehet.

Sébastiannal soha nem volt felhőtlen a kapcsolatunk, mindig vitatkozunk valamin, de ettől eltekintve, mindig is nagyon jó testvérek voltunk. Sokat beszélgettünk, egymás legjobb barátai voltunk. Már ha lehet ilyen nyálas szarságokat mondani.

Most viszont az eddigieknél a legtávolabb állunk egymástól. Nyilván leterhelt és sok minden van a fejében az esküvő miatt, de valahogy nem tudok nem arra gondolni, hogy Séb milyen fejet vágott, amikor megkérdeztem, hogy mit csinál itt. Mint, akit rajtakaptak.

De talán jelentősége sincs az egésznek és csak én fújom fel a dolgot, de általában jók a megérzéseim és most itt valami nem akar stimmelni.

Annak ellenére, hogy az agyam még mindig a történtek körül forog és annak ellenére is, hogy Cami az elmúlt napokban úgy került, mint a pestist, ugyanolyan jó kedvvel haladok fel a lépcsőn a kicsi, lepukkant lakásába.

Az ajtó még mindig egy rakás szar és ahogy vártam, még mindig úgy gondolom, hogy itt egy óvodás is bejuthatna komolyabb erőfeszítések nélkül is.

Lassan kopogok be az ajtón és várom, hogy Cami kinyissa az ajtó. Aztán persze a nyakamba borul és úgy fog Nekem örülni, mint még soha.

- Te mit csinálsz itt? - teszi fel a kérdést miközben végig nézek rajta alaposan.

Rettentő sápadt az arca, szőke haja még jobban kiemeli a betegségét. Szeme alatt karikás, ajkai kissé kiszáradtak és látszik rajta, hogy napok óta nem érzi magát a topon. De így is gyönyörű. Zöld szemei fáradtan csillognak és félig bánatosan, félig pedig meglepődve néz rám. Nem túl barátságos fogadtatás, de egyelőre betudom annak, hogy beteg.