Szerelem dallamai novellák

2. Együtt kiosonni

Még mindig fájt. Több mint huszonnégy óra telt el, de a lüktetés nem csillapodott, pedig igyekeztem jegelni és kenegetni, ahol csak tudtam. Persze annyi ütés után már azt is csodának tartottam, hogy kórházi ellátás nélkül megúsztam a dolgot. Tegnap délután nagyapám rajtakapott egy fiúval, és miután őt kirángatta a házból, engem addig vert, amíg majdnem elájultam. Mozogni sem tudtam utána; reggelre a vérem és a könnyeim az arcomra száradtak, de legalább végre fel tudtam kelni onnan, hogy lemossak magamról mindent. Ráadásul a legrosszabb az egészben, hogy az egyik öcsém végignézte az egészet.

Szegény Eli zokogva jött oda hozzám, mantra módjára hajtogatta a bocsánatkéréseket, hogy miatta ez történt, én meg még megnyugtatni sem tudtam, hogy ez nem az ő hibája. Csak beszélgetni akart velünk, nem tudhatta, mit csinálunk, így hibáztatni sem tudtam a történtekért. Próbált segíteni, de amint a vérem a kezére került, smaragdzöld szemében kihunyt valami. Nem akartam, hogy ez megtörténjen. Meg akartam védeni őt ettől, hogy sose lássa, milyen gonoszak tudnak lenni az emberek.

Valami koppant az ablakomon. Szenvedtem vele egy kicsit, de végül ki tudtam mászni az ágyból, hogy odamenjek. A kertben egy magas alakot véltem felfedezni, aki megkönnyebbülten felsóhajtott, amint megjelentem.

– Liam!

Amint meghallottam a hangját, még a fájdalom ellenére is sikerült elmosolyodnom. A barna hajú, izmos hercegem eljött értem, mintha tudta volna, hogy szükségem van rá.

– Az öreg a nappaliban alszik – szóltam ki Conornak halkan, nehogy nagyapám meghallja. – Elkapsz, ha ugrok?

– Úgy, ahogy a múltkor.

Minden izmom égett, de sikerült kilógatnom magam az ablakon, hogy Conornak könnyebb dolga legyen. A sokévnyi futballozás miatt jó reflexekkel rendelkezett, így pont akkor karolt át, amikor a mellkasom a fejéhez került. Ettől egyből az egekig szökött a pulzusom, minden vérem az arcomhoz szaladt, ahogy a lámpa gyér fényében végre a szemem elé került az a gyönyörű mosoly. Már hajoltam volna hozzá, hogy megcsókoljam, ám a következő pillanatban meghallottam valamit odabentről, és rájöttem, ki lapul a nappaliban.

– Menjünk ki a partra! – néztem fel Conorra, aki erre egyből a hónom alá nyúlt, hogy támogatni tudjon.

Már attól is jobban éreztem magam, ahogy kiszöktünk a hátsó kapun, majd a szűk utcákon át eljutottunk az óceánhoz. A floridai lakóparkok hatalmas előnye: a tengerpart mindig csak egy rövid sétára van az ember otthonától.

Amint megérkeztünk, Conor segített leülni a homokra, majd ő is helyet foglalt mellettem. Szorosan magához húzott, az államnál fogva fordított magához, hogy végre megadja nekem azt a finom csókot, amire már a háznál áhítoztam. Puha ajkai simogatták a lelkemet, minden fájdalmamat elűzték, pedig azt hittem, ez már sosem fog megtörténni.

Nagyapám utóbbi két hetes viselkedése olyan sebeket hagyott bennem, amiket még életem szerelme sem tudott begyógyítani. Először az öcsémet akarta a képére formálni, aki szinte azonnal neki is ugrott egy meleg osztálytársának. Aztán a másik öcsémet szidta le, még egy pofont is adott neki, amiért megvédte azt a meleg fiút a testvérünktől. Három napja velem is összeveszett, amikor próbáltam meggyőzni, hogy ne erőltesse rá agresszióval a testvéreimre a saját nézeteit, de akkor nem ütött meg. Nem. Azt arra tartogatta, amikor rajtakapott Conorral, akkor viszont minden eddigi, irántam érzett dühét kiadta.

– Nagyon fáj? – Conor lejjebb húzta a pólóm nyakát, hogy egy csókot nyomhasson az egyik sötét zúzódásra.

A hajába túrtam, nem hagytam, hogy elhúzódjon tőlem. Ekkor mindennél jobban szükségem volt a közelségére, ő pedig meg is adta ezt nekem, amint rájött, miért nem engedem el. Ahogy a térdem alá nyúlt, hogy az ölébe ültessen, hirtelen áldani kezdtem a termetemet. Még mindig nem jutottam el ahhoz a pillanathoz, amikor a többi fiúhoz hasonlóan csak úgy megnyúlok, így Conor több mint egy fejjel magasabbra nőtt, mint én. Kényelmesen át tudtam ölelni a nyakát, miközben ő a mellkasomra feküdt, a derekam köré fonta erős karját.

– Lance ma bejött hozzám – suttogtam bársonybarna tincsei közé. – Fuldokolva zokogott, miközben átölelte a nyakamat. Könyörgött, hogy ne menjek el.

– Miért mennél el?

– Én is ezt kérdeztem tőle. – Egy pillanatra szorítottam az ölelésen, mélyen belélegeztem finom fenyőillatát, hogy erőt tudjak gyűjteni. – Az öreg rábeszélte a szüleimet, hogy küldjenek egy katonai iskolába.

– Micsoda? – kapta fel a fejét azonnal.

– Lance végighallgatta. Holnap jönnek értem. És az a rohadt szemétláda még azt is előre elintézte, hogy nyáron vagy ünnepekkor se jöhessek haza. Ki akar vonni a képből, amíg csak lehet.

– Azt nem hagyom! – Azonnal a kezemért kapott, mintha most rögtön vinni akarnának, és ez az egy mozdulata elérte, hogy könnyek gyűljenek a szemembe, pedig nem gyakran sírtam. – Elviszlek magamhoz. Felejtsd el, hogy innen hazamész, mert nem fogom hagyni, hogy az a barom állat elszakítson mindenkitől. Tőlem. Ha kell, leköltözök a kanapéra, hogy elférj nálunk, de nem engedhetem, hogy nagyapád ezt tegye veled.

A két kezem közé fogtam az arcát, majd lezártam remegő ajkait az enyémekkel. Úgy éreztem, képtelen lennék anélkül megszólalni, hogy zokogni kezdenék, ám azt reméltem, ezzel nyerhetek egy kis időt, hogy összeszedjem magam. Azonban ahogy Conor gyengéden cirógatta a karomat, még nehezebben váltam el tőle. Amióta sikerült kivernie a fejéből Lucyt, úgy gondoltam, nem kell hozzá sok, hogy végre viszontszeressen, és ezek a pillanatok mindig elhitették velem, hogy igenis van esélyem. Ekkor viszont még ez sem tudott feldobni, hála nagyapám bigottságának.

– Itt maradunk? – néztem abba a gyönyörű, tengerkék szempárba, ami minden alkalommal elolvasztotta a szívemet.

– Akár reggelig is.

– Addigra kitaláljuk, mi legyen. De ha bármi történne... – Vettem egy mély levegőt, mire Conor egy gyengéd csókot nyomott a homlokomra. – Csak szeretném kiélvezni az időt, amink biztosan van még.

– Nem tudom, mit csinálnék, ha elmennél – hajtotta le a fejét, hogy ismét a mellkasomhoz bújjon.

– Most ne is gondolkozz ezen! – túrtam barna tincsei közé. – Most csak törődjünk azzal, hogy együtt vagyunk. Rendben?

Még szorosabban ölelt, amit én ugyan kicsit gyengébben, de boldogan viszonoztam. Tudtam, hogy nem tehetek semmit nagyapám döntése ellen, ám legalább az nyugtatott, hogy Conorral tölthetem azt a kevés időt, amíg el nem visznek innen.

Boldog szülinapot, viv-le-chaos ❤