Szerelem dallamai novellák

19. Virágok

Szomorúan néztem végig a gyönyörű csokron, amit Lucy még induláskor nyomott a kezembe. Egyre rosszabbul éreztem magam, minél közelebb érkeztünk a vaskapuhoz. Hiányoltam apát; tudtam, hogy nem haragudhatok rá, amiért pont most zuhant rá egy szekrény, mégis mindennél jobban fájt, hogy nem jött velünk. Egyik évben sem hagyta ki ezt a napot, olyan is megesett, hogy kivett minket három napra a suliból, mert máshogy nem jöhettünk volna el. Nem tudtam, nélküle hogyan fogom átvészelni ezt a látogatást. Eddig mindig őt öleltem át, ha már nem bírtam elviselni a szívem szorítását. Anyát és Lucyt sosem érintette olyan erősen, Jimmy pedig sosem ismerte őt.

– Megvagy? – fogta meg a kezemet Lucy, amint elértünk a kapuhoz.

– Még igen – sóhajtottam nehéz mellkassal, miközben végignéztem a temetőn. – Mindig a sírkő láttán jön a fájdalom.

– Tudom, hogy apa nélkül nem akartad megtartani a szokást – nyúlt a táskájába –, de elhoztam a könyvet, hogy felolvashasd, ahogy szoktad. – Elővette az utolsó ajándékot, amit nagypapánktól kaptam, nekem pedig még inkább összeszorult a mellkasom.

– Létezik ilyen, hogy még tíz évvel a halála után is ennyire fáj?

– Nagyon közel állt hozzád, te találtad meg, te hallottad az utolsó szavait. – Gyengéden megszorította a kezemet, Jimmy pedig átölelte a combomat. – Teljesen érthető, hogy még mindig érzékenyen érint.

– De mi is ott leszünk, ha baj van – nézett fel rám Jimmy, mire megsimogattam a fejét.

Lucy elengedett, hogy Jimmy megfoghassa a kezemet. Elindultunk befelé, engem viszont többször a testvéreimnek kellett ösztönözniük, hogy tovább menjek. Sejtettem, hogy talán túlreagálom a dolgot, de minden tétovázás szinte zsigerből tört rám. Tudtam, hogy fájni fog, ha meglátom a márványt, és minden lépésnél elgondolkodtam rajta, készen állok-e erre apa nélkül.

James White
1952 – 2005
Szerető férj, apa, nagyapa
A csillagok közül néz le ránk

A szürke sírkövet megint benőtte a gaz, elburjánzott rajta a borostyán, amit még a temetéskor ültettünk mellé, apa szerint azért, hogy új élet szülessen az elhullottból. Amíg Lucy elővett egy kis ollót, hogy helyrerakja a növényeket, Jimmy szokás szerint kényelmetlenül bújt a lábamhoz Papa neve láttán.  Jimmy sosem tudott közel kerülni hozzá, ezért ilyenkor mindig úgy érezte magát, mintha egy idegent látogatna meg. Papa az ő születése előtt két évvel halt meg, mi pedig a temetés után el is költöztünk innen, amikor Mama eldöntötte, hogy eladja a farmot és kiköltözik Floridába, apa és anya pedig szerettek volna közel maradni hozzá.

– Ha végeztünk – simogattam meg az öcsém vörösesbarna haját –, elmenjünk kicsit a farmra? Mr. Rogers biztos engedi, hogy megnézzük a csirkéket és a kecskéket, Mrs. Rogers pedig talán még sütit is ad.

Jimmy bólogatott, én meg azonnal hálát mondta a birtok új tulajdonosainak, akik minden évben szívesen láttak minket pár órára, amikor eljöttünk Papa sírjához.

– Add a virágot! – fordult hozzám Lucy, én pedig három szálanként, fokozatosan átadtam neki a hatalmas csokrot, hogy szép rendben elhelyezhesse a hófehér rózsákat. – Kezdhetjük? – Felém nyújtotta a könyvet, belőlem viszont azonnal elszállt minden erő.

Hirtelen eszembe jutott, amikor megkaptam azt a mesét. A mellkasom egyre jobban összeszorult, ahogy felidéztem, amikor Papa felolvasta nekem a saját maga által írt történetet a vörös hajú, szeplős kisfiúról, aki a Bak csillagkép segítségével hozta le a csillagokat az égről. Ám a hangjára már hiába próbáltam visszaemlékezni, és ez darabokra törte a szívemet. A szemet már szúrták a könnyek, miközben újra és újra végignéztem a kézzel festett borítón, amin tagadhatatlanul a nyolc éves énem mosolygott, egy sötétkék, halfarkú bakkecske pedig egy csillagot nyújtott felé.

– Nem megy – ingattam a fejemet, majd az ölembe vettem Jimmyt, aki már majdnem egy perce nyújtogatta felé a kezét, hogy megöleljen.

Amíg a kisöcsém letörölgette a könnyeket az arcomról, Lucy előhúzta a telefonját. Nem értettem, mit tervez, ám amikor meghallottam apa hangját, egy tonna súly hullott le a mellkasomról. A nővérem mellém állt, hogy a szüleink mindhármunkat lássanak. Az ágyukban feküdtek, apa pedig pár papírlapot tartott a kezében, amíg anya a telefont fogta.

– Kezdhetem? – szipogott halkan apa, mi hárman pedig bólintottunk.

Így már sokkal jobban éreztem magam, hogy nem egyedül kellett végigcsinálnunk a szokásos rituálét. Ha telefonon is, de végre az egész család jelen volt, együtt cipeltük azt a fájdalmat, amit Papa elvesztése okozott. Ám hiába a fájdalom, a mese, amit meghagyott nekünk, előhozta az összes gyönyörű emléket, amit megéltünk vele.

Ahogy apa eljutott ahhoz a részhez, ahol a Bak megígéri a kisfiúnak, hogy segít neki, végre rájöttem, mit rejtett el ebben a mesében Papa. Ő maga bújt meg az életre kelt csillagkép mögött, számomra pedig ekkor nyert igazán értelmet a sírfelirat. Papa tényleg a csillagok közül néz le ránk.