Szerelem dallamai novellák

27. „Fázom"-„Itt a kabátom"

El se hittem, hogy ez egyáltalán eszembe jutott. Tristan évekig csak egy hatalmas bunkónak tűnt, aki másra sem képes, mint bántani a körülötte lévő embereket, én mégis belementem, hogy eljöjjek vele randizni. Bár nem igazán tudtam, mióta tartjuk randihelyszínnek a melegbárokat.

Végülis jól éreztem magam vele. Ittunk, táncoltunk, smároltunk a mosdóknál. Nem igazán vártam többet, de egy kis beszélgetés sem lett volna rossz. Azzal mindig tisztában voltam, hogy a srác döglesztően szexi és csókolózásban is jeleskedik, ám engem az is érdekelt volna, hogy emellett milyen személy, más-e, mint amilyennek mindenki gondolja.

Kérdezni már nem mertem. Féltem, hogyan reagálna egy csevegésre, nála ugyanis sosem lehetett tudni, miként fogad bizonyos dolgokat. Miután a tavalyi bálon valaki meg akarta kérni, hogy énekeljen el egy bizonyos számot, Tristan pedig azzal válaszolt, hogy mindenki előtt megszégyenítette a srácot, senki sem merte megközelíteni.

Én is inkább csak haladtam az árral. Elfogadtam a meghívást, ittam pár felest vele, hagytam, hogy a táncparkettre vezessen, aztán egy kimondottan fűtött tánc után, ami közben azt se tudtam eldönteni, melyik kéz tartozik hozzám és melyik hozzá, még egy hasonlóan izgató csókolózásba is belementem, amitől mindennél jobban vágytam rá, hogy visszamenjünk a szobájába. Az egyetlen probléma pedig pont ekkor adódott.

Vacogva sétáltam mellette, miközben az otthona felé tartottunk. Akkor megfogadtam: utoljára hallgattam a nővéremre abban, mit vegyek fel egy randira. Egy vékony anyagú, rövidujjú ing aligha fogta fel a csípős szelet, ami az éjszakát uralta egy közelgő vihar ígéretével.

– Tessék!

Alig haladhattunk két sarkot, amikor Tristan hirtelen felém nyújtotta a bőrdzsekijét. Nem mertem visszautasítani az ajánlatot, de azt sem szerettem volna, ha cserébe ő fázik meg. Ám legnagyobb szerencsémre, miután átvettem tőle a ruhadarabot, ő leoldotta a csípőjére kötött inget és belebújt. Egész vastagnak tűnt az anyaga, emellett pedig még jól is állt neki.

– Kösz – vettem fel a dzseki, miközben Tristan rágyújtott egy cigire.

– Nincs kedvem magamra vállalni, hogy miattam kaptál tüdőgyulladást – vonta meg a vállát, mintha nem is érdekelné, mi van velem.

Én azonban kihallottam a szavaiból, hogy igenis aggódott az egészségemért, csak valamiért félt rendesen kimutatni. Hirtelen még jobban vágytam rá, hogy megismerjem őt. Érteni akartam, miért esik ennyire nehezére megmutatni, mi rejlik benne.