Szerelem dallamai novellák

23. Tarts a karjaidban

Kezdtem megijedni. Egy ideje már nem hallottam a száraz kukoricalevelek ropogását magam mögött, pedig meg mertem volna esküdni, hogy Dorian fél perce még szinte a sarkamban volt. Hirtelen átkozni kezdtem magam, amiért nem álltam meg hamarabb, de persze én is tudtam, fogócskázás közben pont az a cél, hogy a másik ne érjen el.

– Öcsi!

Kiabálva indultam el arra, amerről jöttem, ám Dorian nem válaszolt, és az általam kitaposott ösvényen sem találtam meg. Egyből sejtettem, hogy valahol megpróbálhatott elém kerülni, ezért letért a csapásról. Az ő súlya és termete nem tette lehetővé, hogy elegendő kukoricát taposson le egy jól látható úthoz.

Kapkodva rohantam be a táblába, azonban hiába szólongattam, az öcsém nem felelt. Eszembe jutott, hogy talán meg akar ijeszteni, vagy csak viccelődik, de Dorian sosem tett volna ilyet. Túl kedves volt hozzá; még akkor is szinte sírva kért bocsánatot, amikor véletlenül nekem ütközött futkosás közben. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy valami baja esett, és ez még inkább növelte az aggodalmamat.

Aztán hirtelen hatalmas robaj hasított a levegőbe. Egy pillanatra megállt a szívem, ahogy rájöttem, Bruno beindította a kombájnt, hogy lekaszálja az elszáradt kukoricát. Azonnal a hang felé indultam, hogy leállítassam a gépet, mielőtt az átmegy az öcsémen. Amint megtaláltam a hatalmas, piros aratót, integetve és ugrálva próbáltam felkelteni Bruno figyelmét, és ő szerencsére meg is állt, amint észrevett.

– Dorian eltűnt a táblában – kiáltottam fel neki, hogy biztosan meghalljon. – Fogócskáztunk, de hirtelen eltűnt, és nem találom.

– Lehet, hogy már bement, nem? – szólt nyugodtan a férfi, barna szemében viszont enyhe aggodalmat vettem észre.

– Szólt volna, ha nem akar tovább játszani, de legalább megvárt volna a tábla mellett. Látsz onnan valamit?

Egyből előre hajolt a magasan fekvő ülésben, mindenfelé kémlelte a kukoricást. Aztán hirtelen hunyorított, a fémvázba kapaszkodva állt fel a székből, majd maga elé bökött.

– Ott mozog a kukorica.

Egyenesen az almafa irányába mutatott, én pedig azt használtam támpontnak, hogy megtaláljam, hová kell mennem. Még mindig próbáltam szólongatni Doriant, választ azonban nem kaptam, és ez kezdett egyre jobban kétségbe ejteni. Nem létezhetett, hogy elkéstem, Bruno pedig csak valamilyen állatot látott. Nem, az biztosan Dorian lesz. Érzem!

Már éppen kezdtem feladni a reményt, amikor halk szipogás ütötte meg a fülemet. Vártam egy kicsit, majd amint újra meghallottam, elindultam arra, amerről sejtettem. Dorian a földön ülve dülöngélt, egyik térdét felhúzta, átölelte zokogás közben, a másik lába pedig beszorult egy ürgelyukba.

Azonnal mellé térdeltem, kiástam a csapdából, ő pedig azonnal felém nyúlt, hogy öleljem át. Még mindig egész testében reszketett, miközben hozzám bújt, a pólóm nyakát markolászta pici kezével. El sem tudtam képzelni, min mehetett keresztül szegény. Először szem elől tévesztett engem, aztán beleragadt az üregbe, végül meghallotta a kombájnt. Egy hat éves gyerek talán fel sem fogta volna, mi történhetett volna vele, Dorian reakciója viszont biztossá tett benne, hogy ő igenis értette, és halálra rémült tőle.

– Semmi baj, öcsi – simogattam meg a hátát. – Már nincsen baj, kicsi Swiper.