Szerelem dallamai novellák

14. Lassú tánc

Görcsölt a gyomrom, ahogy végignéztem a táncoló párokon. Minden lány csinos ruhákat viselt, ami nem gyűrődött meg sehol, a fiúk pedig mosolyogva nyújtották a kezüket nekik, hogy táncra hívják őket. Ez a látvány mindig fájdalommal töltött el, és egyre rosszabbnak éreztem a döntésemet, hogy igent mondtam erre a bálra. Imádtam Adriant, bármit megtettem volna érte, de ez az este mindennél jobban kínzott. Már alig vártam, hogy visszajöjjön a mosdóból, és végre megkérhessem, menjünk inkább haza.

Idegességemben halványlila tüllruhámat gyűrögettem, próbáltam nem az engem körbevevő emberekre figyelni. Ám Adrian hiába érkezett meg, Eli is vele jött, előtte pedig nem könyöröghettem, hogy tűnjünk el innen.

– Kész vagy? – mosolygott rám Adrian, miközben az ujjaival megigazgatta sötét haját.

– Mégis mire?

– Táncolni.

– Ez nem vicces. – Szomorúan lehajtottam a fejemet, Adrian azonban rögtön leguggolt elém, hogy rám tudjon nézni.

– Nem vicceltem, és ezt te is tudod – simogatta meg az arcomat. – Szeretném, ha kipróbálnánk valamit. Eli segíteni fog, nem kell aggódnod.

Enyhén remegve néztem fel a szőke srácra, és próbáltam erőt meríteni mindkettejük magabiztos mosolyából. Végül bólintottam, Adrian pedig megkért, hogy szorosan karoljam át a nyakát. Én megtettem, de szinte azonnal meg is bántam, ahogy elkezdett megemelni.

– Ne! – Azonnal sötét tincsei közé markoltam, olyan erősen fogtam a nyakát, hogy egy fuldokló hang is elhagyta a száját, ő azonban nem engedett vissza. – Adrian, el fogsz ejteni.

– Soha – nevetett halkan. Hogy a nyugtatásom érdekében, vagy mert nem kapott levegőt, azt már nem tudtam megmondani.

Szégyenkezve temettem a vállába az arcomat, amint teljesen kiemelt a tolószékemből. Bár nem éreztem, biztosan tudtam, hogy a lábam szétfőtt spagettiként lógott a padlóra. Hamarosan mindenki engem fog nézni, fejben pedig kiröhögnek majd, Adriant meg sajnálják, hogy rokkant barátnője van.

– Kösz, Eli – szólalt meg ismét Adrian.

– A közelben leszek, ha még kellek.

– Mi történt? – emeltem fel a fejemet, miután biztossá váltam abban, hogy Eli lelépett.

– A lábamra rakta a tiédet. – Ahogy ő elmosolyodott, én úgy jöttem rá fokozatosan, mi történik.

– Ö-összekoszolom a cipődet.

Legszívesebben a számra csaptam volna, amint kimondtam ezt a mondatot, de tényleg nem akartam pofára esni mások előtt. Teljesen zavarba jöttem a tudattól, hogy Adrian kitervelte, miként táncolhatnék vele. Miként érezhetném magam jobban egy olyan eseményen, ahol eddig minden alkalommal csak szenvedtem, mert nemhogy táncolni, járni sem tudtam.

– Kivételesen nem érdekel – pirult el halványan Adrian.

Halkan elnevette magát, majd homlokát az enyémhez érintve dülöngélni kezdett velem a terem szélén. A zene lassú ritmusa, a szerelmem közelsége, szantálos illata, és ahogy halkan énekelt. Egyszerűen minden több mint tökéletessé tette ezt a pillanatot számomra. Táncoltam. Életemben először táncolhattam, ráadásul azzal a fiúval, aki még a kényszerbetegségét is képes volt leküzdeni azért, hogy megadja nekem ezt az élményt.

– Köszönöm. – Nem is reméltem, hogy meg fog hallani a zenén keresztül, Adiran mégis egy boldog mosollyal felelt.

– Érted bármit, Quinn!

A szívem kihagyott egy dobbanást, ahogy Adrian, életem szerelme finoman megcsókolt a táncparkett szélén. Ekkor már nem gondoltam, hogy sajnálkozva néznének ránk, vagy kinevetnének. Ebben a pillanatban tudtam, hogy higgyenek bármit is, mi igenis jók vagyunk együtt, és Adiran pont annyira szeret engem, ahogy én őt.