Szerelem dallamai novellák

24. Esőben

Oliver kitett magáért. A homokra terített pokrócon rengeteg gyümölcsös doboz hevert, az egyikbe ráadásul csokiöntetet rakott, mert tudta, mennyire szeretem abba mártogatni az epret és a málnát. Szegény idegesen kapkodott mindenfelé, még kis mécseseket is kirakott körénk, hogy a naplemente után is maradjon némi romantikus megvilágítás. Egy ideje már együtt voltunk, de szigorúan véve most jöttünk először randizni, Oliver pedig igyekezett mindent megtenni, hogy tökéletessé varázsolja ezt az estét. Még egy inget is felvett, pedig tudtam róla, hogy már az ennyire a testhezálló ruhákat sem szereti.

– Jó, ööö... – Folyamatosan az ujjait tördelte, miközben körbenézett. – A-azt hiszem, minden megvan. Kiraktam a kaját, meggyújtottam a gyertyákat, ott a tea is. Kicsit fúj a szél. Fázol esetleg?

– Nem, Oli, semmi bajom – mosolyodtam el, majd a kezénél fogva lehúztam magam mellé.

Még mindig enyhén remegett, ahogy magamhoz vontam egy finom csókra, de amint az ajkai az enyémekhez értek, végre nyugodtan felsóhajtott. Gyengéden a hajamba túrt, miközben eldőltünk a pokrócon. Engem nem is érdekelt se az étel, se a környezet. Csak az számított, hogy vele lehetek és senki sem szól be nekünk.

– Túlizgulod a dolgot – simogattam meg enyhén borostás arcát. – Nekem mindenképpen tökéletes lesz ez az este, mert veled lehetek.

– És nem piszkál senki – nevetett halkan ő is.

– És nem piszkál senki. – Boldogan közelebb csúsztam hozzá, majd még egy apró csókot nyomtam az ajkaira.

Hirtelen éreztem, amint valami az arcomra esik. Értetlenül néztem fel, és bár az égen nem láttam annyi felhőt, újabb esőcsepp hullott a homlokomra.

– Jaj, ne... – Oliver kétségbeesetten kezdte el összepakolni a dolgokat a táskájába, aztán amint mindent összeszedtünk, a szűk ösvényen át a kocsihoz szaladtunk. – Ilyen esküszöm, nem létezik! Pedig direkt megnéztem az időjárás jelentést.

Amíg ő a kulcsokat kereste, én végignéztem az autón. Hétszemélyes, általában a családja használta, de a legutóbbi kirándulásuk miatt kiszedték a harmadik üléssort, és azóta sem tették vissza. Csak az járt a fejemben, hogy akkor ezek szerint ott most van egy nagy, üres tér.

– Oli, kinyitod a csomagtartót? – fordultam a szerelmemhez, aki csak értetlenül nézett rám. – Meg a rádiót is kapcsold be!

– Minek?

– Majd meglátod.

Mosolyogva elvettem tőle a táskát, majd amint kinyílt leghátul az ajtó, leterítettem a pokrócot a kocsi hátsó részébe, az ülések helyére. Mihelyst az eső kopogása mellé a halk zene is betársult, Oliver pedig hátramászott hozzám, végre egy megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán.

– Szeretlek, Zoey – húzott magához egy csókra, majd mindketten beültünk a csomagtartóba, hogy folytathassuk a randinkat.