Mutánsok

𖤍2.𖤍

Shadia:
Ahogy az ijesztő sötétség világosodni kezd, az első, ami feltűnik, hogy nincsenek fájdalmaim. Már nem érzem, hogy meglőttek, sem azt, hogy kiment a bokám vagy azt, ahogy a faágak megkarcoltak.
Minden fájdalom és kín, amit akkor éreztem, amikor az erdőben futottam, mint egy eszelős, mostanra eltűnt. Pedig aztán egyik sem volt kis fájdalom.
Meghaltam volna?
A kérdés úgy fogalmazódik meg bennem, mintha ez már tény lenne, de valahogy mégsem esem pánikba. Talán jobb is lenne, ha meghaltam volna. Akkor nem kellene tovább rohannom és menekülnöm, hanem itt maradhatnék ebben a világos semmiben. Nem kéne megváltoztatnom a külsőm, rettegnem a múltban elkövetett hibáim miatt vagy azért, mert az vagyok, ami. Viszont kétlem, hogy ha halott lennék, akkor érezném a végtagjaim. Márpedig most érzem. Ahogy elkezdem érzékelni azt is, hogy le vagyok kötözve. A lábaim, a kezeim és a testem is valaminek a szorítása alatt van, amitől elönt a pánik.
A szemeim kipattannak és rángatózni kezdek, de mit sem érek vele, mert a kötelek nagyon erősen fognak és csak dörzsölik így a bőröm. Szóra nyitom a szám, hogy segítséget kérjek valahogy vagy csak valami úton, módon kiderítsem, hogy ki van itt és miért tette ezt velem, de a torkom annyira ki van száradva, hogy azon egyetlen hang sem jön ki, így marad a rángatózás, hátha feladják a kötelek a szorításom. Az ágy, amihez hozzá vagyok kötve, nyikorog alattam és hangos zajt csap, de én nem jutok közelebb a szabadsághoz.
Ennél még a halál is jobb.
Nem akarok megint összetörni és sírni, de a félelem olyan szinten kezd magába szippantani, hogy szinte képtelen vagyok lehiggadni és tiszta fejjel gondolkozni.
- Jó lenne, ha nem sértenéd fel megint a bőröd. Nem rég gyógyítottalak meg, ne kelljen előről kezdenem - szólal meg valaki a lábamnál, mire felkapom a fejem.
Egy kicsit higgadtabb leszek, ahogy meglátom a két fiatal fiút, de annyira nem, hogy a gyomromból eltűnjön a görcs és a szívem ne zakatoljon.
- Ne légy már bunkó - legyinti tarkón a szőke az előbbit, majd lassan feláll. - Nem akarunk bántani, oké? - Indul el felém olyan tempóban, mint amilyenben az előbb felállt. - Mindjárt elengedlek és akkor válaszolunk majd a valószínűleg rengeteg kérdésedre, ami megfogalmazódott most benned - guggol mellém, de amikor a kötélért nyúl, a kreol bőrű elkapja a kezét.
- Mi az, hogy elengedjük és válaszolunk a kérdéseire? Megszavaztuk, hogy addig nem engedjük el, amíg nem mutatta meg az igazi arcát és nem válaszolt ő - hangsúlyozza ki - a mi - emeli ki ezt a szót is - kérdéseinkre.
- Ethan, nézz már rá - int felém a szőke. - Pánikban van és most kelt fel egy komoly sérülés után. Nem fog bántani, ha elengedem.
- Hozzak fel megint példákat arra, hogy hányszor tévedtél ilyennel kapcsolatban? - Vonja fel a szemöldökét ezekszerint Ethan. - Figyelj, ő egy alakváltó. Lehet, hogy valójában valami pszichopata csávó, aki így öli meg az áldozatait. Az alakváltók ravaszak, nem lehet bízni bennük.
A szőke összepréseli az ajkait, de így sem tudja őket irányítani és azok felfelé görbülnek.
- Emlékeztesselek rá, hogy te is alakváltó vagy? Akkor benned sem kéne bíznom? - Kérdezi felvont szemöldökkel, mire Ethan megforgatja a szemét.
- Én sosem rejtettem el az arcom előletek és egyszer sem támadtam rátok, pedig már jó ideje veletek vagyok. Őt csak néhány órája szedtük össze és semmit nem tudunk róla. Még azt sem, hogy milyen a valódi arca.
Oké, eddig bírtam a kíváncsiságommal. Muszáj megtudnom, hogy honnan tudja, hogy nem ez az igazi arcom.
Megköszörülöm a torkom és nagyot nyelek, hogy megnedvesítsem a torkom, majd a fiúra nézek.
- Miből gondolod, hogy nem ez az igazi arcom? És honnan tudod, hogy alakváltó vagyok?
A hangom gyenge és rekedtes, de annyira nem, hogy ne hallja a kérdésem. Rám vezeti barna íriszeit, majd egy önelégült mosolyra húzza az ajkait.
- Nem csak az vagy. Láttuk, hogy mekkora villámot generáltál, de nekem is a képességeim közé tartozik az alakváltás, így kigyakoroltam már annyira, hogy megérezzem, ha másnak is ez a képessége. Meg azt, hogy mikor és mit változtat meg magán. Te gyakorlatilag mindenedet, de ha ez nem lett volna elég, miközben gyógyítottalak, valószínűleg a gyengeséged miatt, folyamatosan új arcot vettél fel. Szóval nem tudod elrejteni a valódit, mert tudni fogom, hogy mikor van az.
Gyógyítás és alakváltás.
Ezekszerint hibrid.
Hacsak nem olyan, mint én, mert akkor nincs rá pontos megnevezés.
A tekintetem automatikusan a csuklójára siklik, ahova a bélyeget kapjuk, miután megszületünk és megállapítják, hogy ki melyik fajba sorolható. Oda égetik és tetoválják minden csecsemőnek, hogy mindenki tudja, hogy mennyire kell vigyázni az adott személlyel. Mivel a pulcsija fel van húzva, így pontosan látom a hibridek jelképét: az áthúzott x-et, fölötte és alatta egy-egy pöttyel.
Márha ő nem változtatta meg saját magát.
- Én honnan tudjam, hogy ez az igazi arcod? Nekem nincs ennyire kifinomult érzékem még hozzá. Honnan tudjam, hogy bízhatok bennetek és tényleg nem akartok bántani vagy átadni a kormánynak?
- Most megfogott, nem igaz? - Vigyorodik el a szőke a barátjára nézve, de Ethan megrázza a fejét.
- Nem gondolom, hogy olyan helyzetben vagy, hogy te dirigálj vagy vádaskodj. Egyébként meg mi hasznunk lenne abból, ha odaadnánk a kormánynak? Akkor már az M. H. V.-vel jobban járnánk, de valószínűleg az a mi szabadságunkba is kerülne.
- M. H. V.? - Vonom össze a szemöldököm értetlenül. - Mi az az M. H. V.? - Nézek a mellettem guggoló fiúra, aki azonnal rám kapja a tekintetét.
- Te meg mégis milyen világból jöttél, hogy nem tudod, hogy mi az az M. H. V.?
Nem rosszindulatúnak tűnik, inkább csak meglepettnek.
- A szüleim igyekeztek megóvni ezektől - sütöm le a szemeim, s érzem, hogy azok könnybe lábadnak. - Mondd, elengedtek végre?
- Előbb mutasd az igazi arcod és...
- Ethan! - Szól rá erőteljesebben a szőke. - Menj ki, majd én beszélek vele, oké? Elengedlek - néz vissza rám. - De, ha a többieknek igaza volt és bántasz, akkor ők kinyírnak engem, szóval légy kedves.
Majdnem felnevetek a kérésén. Nem olyannak tűnik, mint akinek nincs esze, mégis...hogy mondhat ilyet egy idegen mutánsnak, akit mégcsak nem is ismer?
- Megint idiótán viselkedsz, Logan, baj....
- Ezért kérlek, hogy menj ki a lányokhoz - szakítja félbe megint a fiút, aki felsóhajt, s szúrós szemmel rám néz.
- Legalább az igazi arcod mutasd meg nekünk, mielőtt kettesben hagylak titeket.
Úgy gondolom, hogy ez egy fair ajánlat. Ők gyakorlatilag megmentettek. Ethan meggyógyított, pedig amikor összeestem az erdőben, biztos voltam benne, hogy meghalok. Már készen álltam arra, hogy többet nem térek magamhoz, de ők - bárkik is legyenek pontosan -, megmentettek. A minimum az, hogy megmutatom nekik az igazi arcom. Elvégre mind a ketten kiesnek az emberi fajból a tetoválásuk alapján. És bár gőzöm sincs, hogy a "lányok" megnevezés mit takar, de kétlem, hogy tőlük kéne tartanom, ha beleegyeztek abba, hogy itt lehetek.
Ethan szemébe nézek, majd lassan bólintok, s lehunyom a szemeim, hogy koncentrálhassak. Régen volt már rajtam az igazi arcom, de jó érzés visszakapni. Ahogy a bizsergés átjár, miközben visszakapom azt, ami valójában az enyém, egy pillanatra megint otthon érzem magam. De még azelőtt, hogy szitává lőtték volna az otthonom.
Mikor kinyitom a szemem, látom, hogy Logan - mint kiderült - nagyokat pislogva néz rám, míg Ethan fürkésző tekintettel bámul, de aztán bólint egyet, s elindul kifelé.
- Köszönöm, hogy megmentettél - szólok utána, amitől egy pillanatra megtorpan és visszanéz rám a válla fölött.
- Hát igen... Logan nem hagyta, hogy ne tegyem meg. Szereti befogadni a kóbor mutánsokat - feleli, majd kimegy a...
Lakókocsiból?
Egyáltalán hol a viharban vagyok?
- Ne vedd magadra - szólal meg Logan, ahogy kettesben maradunk - Ethan nehezen viseli az új embereket, de ha a szívébe zár, akkor esküszöm, hogy jófej.
- Megértem - felelem őszintén, mire beáll közénk a csend, ahogy találkozik a tekintetünk. - Mondd, akkor elengedsz? - Kérdezem halkan, néhány perc után.
Logan pislog párat, aztán megrázza a fejét, mintha ki akarná tisztítani azt.
- Persze. Persze, azonnal - kezdi kibontani a csomókat hevesen.
A szívem csak akkor normalizálódik megint, amikor minden kötél lekerül rólam. Abban a pillanatban pedig, ahogy ez megtörténik, felülök és összehúzom magam, átölelve a lábaim.
- Hogy találtatok rám? - Nézek a szőke fiú kék szemeibe. - És hol vagyok?
- Egy lakókocsi parkban az erdőben. Ideiglenesen itt húzzuk meg magunkat, de terveim szerint már holnap indulunk is innen el. Éppen fát gyűjtöttünk a tűzhöz, amikor láttunk, hogy becsapott az a villám, így elmentünk megnézni, hogy mi volt az pontosan és akkor találtunk rád. Nem akartalak ott hagyni úgy, olyan állapotban. Szinte alig éltél, úgyhogy megmondtam, hogy ide hozunk és Ethan majd meggyógyít. Mázli, hogy az egyik képessége a gyógyítás.
- És neked mik a képességeid? - Nézek a csuklóján lévő hibrid jelképre.
- Nekem a telekinézis és az emlék törlés - veti meg a hátát a falnak.
- Az én emlékeimet is ki tudod törölni? - Remeg meg a hangom, ahogy újra a szemébe nézek.
- Ki, de... - elharapja a mondatot, mintha a nevemet akarná megtudni, de aztán csak megingatja a fejét. - Nem tehetem. Az emlékek tesznek azzá, aki vagy.
- Hát ez az - nyelek nagyot, hogy összeszedjem magam. - Egyébként a nevem Shadia. Az araboknál dallamot jelent. Apukám mindenképp különleges nevet akart nekem - törlöm meg a szemem, mielőtt újra elbőgném magam. - És merre tartotok, Logan? Mi az úticélotok?
- Mexikó - feleli kinézve az ablakon. - Ott talán új életet kezdhetnénk. Te merre mész?
- Nekem nincs célom - rázom meg a fejem. - Gyakorlatilag semmim és senkim sincs - sütöm le a szemeim.
- Maradj velünk - vágja rá. - Akár csak ma estére, akár hosszabb időre.
- Dehát...nem is ismersz. És a többiek? Mit fognak szólni hozzá?
- Ébren vagy már legalább tíz perce és még nem próbáltál meg megölni. Azt hiszem, hogy ez jó jel - mosolyodik el. - A többiek meg majd megértik.