Mutánsok

𖤍8.𖤍

Shadia:
- Logan! - szakad ki belőlem kétségbeesetten és megpróbálok a fiú után nyúlni, hogy ne tudjon kimenni, de nem vagyok elég gyors.
Logan azelőtt lép ki a mellékhelyiségből, hogy nekem esélyem lenne legalább az ujjbegyeimmel súrolni őt.
Érzem, hogy a testemet kezdi elönteni a riadalom, miközben meredek az ajtóra és mérlegelem az esélyeim. Logannek igaza volt abban, hogy alig tudok járni, de nekem meg abban volt igazam, hogy baja eshet azzal, hogy egyedül megy ki. Márpedig megtette és annyira már kitapasztaltam a dolgokhoz való hozzáállását, hogy a barátai életét nem kockáztatná azzal, hogy szól nekik, hiszen azzal rájuk is felhívhatja a figyelmet, ha a zaj valaki által érkezett.
Néhány percig meredek az ajtóra, amin a fiú az előbb távozott és belül küzdök. Küzdök magam és az érzelmeim ellen.
Össze kell szednem magam.
- Gyerünk, Shadia! - suttogom magam elé, s nagyot nyelve eltűntetem a torkomból a gombócot.
Megfeszült izmokkal győzöm le magamban a félelmet, az ijedtséget és aggodalmat, amik újabb és újabb negatív érzelmeket keltenek bennem, s a lábaimra nézek.
- Meg tudod csinálni - bólintok, majd összeszorítom az állkapcsom és erőt veszek magamon. - Logannek szüksége van rád.
Még egyet biccentek, ahogy a pult pereméhez csúszom, majd nagy levegőt véve lendületet veszek és leugrom onnan. Ahogy Logan is mondta, még nem tudok rendesen járni és ezt a lábaim is érzékeltetik velem: abban a pillanatban, hogy a földre érkezem, összecsuklanak alattam. Annyi lélekjelenlétem van, hogy mielőtt elterülnék a padlón, megkapaszkodjak a pultban és nagy nehezen karból feltornázzam magam. Nem sokkal van több erő a karjaimban sem, de annyit sikerül elérnem, hogy ne zuhanjak a földre.
A tekintetem újra az ajtóra szegezem. A következő célpont, ahova el kell jutnom.
Nehezebb dolgokat is megtettél már, ez is menni fog.
Szép gondolat, a baj csak az, hogy a testem úgy érzi, hogy képtelen rá. És tudom, hogy Ethan azt mondta, hogy kelleni fog legalább egy nap, amíg minimálisan visszanyerem az erőm - pláne most, hogy a pici kedvéért még a képességemet is használtam - de baromira dühít, hogy ennyire el vagyok gyengülve. Hogy mégcsak néhány lépést sem tudok megtenni. Sőt, a lábamon alig tudok állni.
Kintről megint csattanás hallatszik, de most utána érkezik egy puffanás is és kiáltás is. Nem Logan hangja, de ez azt jelenti, hogy komolyan nem vagyunk egyedül és a hangok nem maguktól érkeztek. Minden idegszálam megfeszül és az ösztöneim azonnal bekapcsolnak. Annyira turbóra kapcsolok, hogy a lábaim elindulnak maguktól, mielőtt fejben megint habozni tudnék. Nem, most sem tudok normálisan menni, így a faltól-falig technikát választom. Elrugaszkodom annyira, hogy szó szerint neki essek az ajtónak, így van minek támaszkodnom. Aztán lenyomom a kilincset és kilököm magam a mosdóból, egészen egy újabb támpontig, amiben meg tudok támaszkodni vagy kapaszkodni.
Közben újabb hangok érkeznek, amiknek az irányába vánszorgok. Úgy nézhetek ki, mint valami piás vagy drogos szerencsétlen, de ez most a lehető legkevésbé sem érdekel. A lényeg, hogy segíteni tudjak Logannek és ne hagyjam, hogy a behatolók eljussanak a többiekig. Ava csak most aludt el, nem hiányzik neki, hogy rátörjenek és esetleg baja essen. Ahogy a többiekre is ráfér a pihenés. Logannek is pihennie kéne, de nekem sikerült ebbe is belerondítanom és most egyedül küzd valaki vagy valakik ellen.
Összeszorítom a fogam és addig ütközöm támaszoknak, amíg meg nem látom, hogy mi történik. Az egyik hátsó kijáratnál egy srác Logan körül teleportálgatva halad egyre közelebb a fiúhoz. Az idegen kezében kés villan, nekem pedig megfeszülnek az izmaim. Tenni akarok valamit, de mielőtt léphetnék, Logan a kezébe veszi az irányítást és a telekinézis képességét kihasználva, felemeli az idegent a levegőbe.
- Nem akarlak bántani - kiált rá a támadójára, de az rángatózva próbál kikerülni a béklyóból, amibe került.
Ledermedve figyelem az eseményeket, amikor meglátom, hogy még egy srác jelenik meg a semmiből és elindul Logan felé.
Láthatatlanság.
Logan nem érzékeli a másik fiút, mert az előbbivel van elfoglalva. Csak akkor reagál, amikor az eddig láthatatlan kezében pisztoly lesz látható és belőlem kiszakad egy kiáltás:
- Logan, vigyázz!
Logan rám kapja a tekintetét, de nem érti, hogy mi bajom van és a pisztoly már a levegőben van.
Összegyűjtöm a maradék erőm és felvillantva a szemeim, elengedem a kapaszkodóm. Ahogy térdre zuhanok, a tenyeremet a földnek szegezem és az elektrokinézist bevetve, eljuttatok a támadó felé egy kis áramütést. Illetve annyira nem is sikerül kicsire. A srác felnyög és a hirtelen erőtől repül egyet, majd a falnak csapódik. A fegyver kiesik a kezéből, ő pedig nyekken egyet, ahogy a talajra esik. Ahogy Logan felé, majd felém kapja a fejét, megfeledkezik a másik fiúról és elengedi azt, aki azonnal a társához rohan és a következő pillanatban már el is teleportál vele. Még egy pillanatra összeakad a tekintetünk, de aztán úgy tűnnek el, mintha itt sem lettek volna.
- Shadia! - indul el felém Logan, de valami megreccsen és a fal, aminek az előbb az általam hárított idegen repült, feladja a szolgálatot.
Egy darab kiesik belőle és fejbe találja a hibridet.
- Ne! - szakad ki belőlem, s nagy nehezen feltornázva magam elkezdek futni felé.
Néhány lépés után visszaesem a térdeimre, de elkúszom az ájult fiúhoz, majd behúzom a fejét az ölembe.
- Logan! - rázogatom, de nem reagál, csak fekszik, teljesen mozdulatlanul. - Logan, kérlek, ne csináld ezt velem!
Percekig rángatom és szólongatom, de semmi nem történik, így végül kétségbeesetten, a könnyeimmel küzdve, kiszakad belőlem egy újabb kiáltás:
- Ethan!
Nem tudom, hogy pontosan mennyire vagyunk messze a többiektől, ezért csak reménykedem abban, hogy meghallja. Ez az egyetlen esélyünk, ugyanis én magam sem lennék képes visszasétálni, nemhogy még magammal cipelni Logant is, aki egyáltalán nincs magánál.
- Ethan, kérlek! Segítség!
Kiabálok és szorítom magamhoz a szőkeséget, mintha ezzel bármit is érnék.
Vagyis...valamit érek: meghallom a szívverését, amikor a mellkasára hajolok.
Életben van.
Akkor mégis miért nem tér magához?
- Eth...
- Mi történt? - szakítja félbe az újabb szólítást Ethan, s levetődik mellém. - Mi van vele? Arról volt szó, hogy mosdóba mentek.
- Valakik itt voltak - nézek fel rá és a könnyeim elerednek. - Logan elment megnézni, hogy mi adja ki a zajt és itt volt a két srác, aztán Logan fejére esett egy darab vakolat és...nem tudom, azóta nem tér magához. Ehtan, kérlek mondd, hogy meg tudod gyógyítani - szorítom még mindig magamhoz Logan testét.
Ethan szemében megjelenik az aggodalom, egy kis pánikkal hintve, de van egy olyan érzésem, hogy kételkedik is. Mégpedig abban, hogy az igazat mondom-e. Lehet, hogy azt hiszi, hogy én tettem ezt Logannel és ez a gondolat kiborít. Végre elmondta, hogy megpróbál normálisan hozzám állni és lehet, hogy ez most megint megváltozik.
- Kérlek - suttogom elvékonyodott hangon.
Ethan összepréseli az ajkait, majd felvillantva a szemeit rám néz:
- Hajolj hátrébb - közli feszülten, én pedig azonnal eleget teszek a kérésének és hátrébb hajolva kezdem Logan kezét szorongatni.
Ethan párszor végighúzza a kezét a fiú felett, majd ismét összeakasztja a tekintetünk.
- Nincs komoly baja.
- De...akkor miért nem tér magához?
- Hát, maradjunk annyiban, hogy az a vakolat darab elég rossz helyen találta el. Csak kiütötte, de nincs baja egy puklin kívül, meg egy kis agyrázkódáson kívül.
- Ez biztos? - kérdezem a szememet törölgetve.
A gyógyító oldalra biccenti a fejét. Az arca úgy torzul, mintha azt akarná kérdezni, hogy én komolyan kérdeztem-e ezt.
- Téged már kétszer megmentettelek, szerinted pont Logant hagynám veszni, ha komoly baj lenne? Az agyrázkódást begyógyítom, de más baja nincs. Legalább át fogja aludni az éjszakát - mondja, majd visszavezeti a fejéhez a kezét és gondolom meggyógyítja az agyrázkódást.
- Mi az isten történt? - hasít a levegőbe Renee hangja, amire mind a ketten felkapjuk a fejünket.
- Valakik jártak itt, Logan meg kidőlt - feleli Ethan és engem is meglep, hogy azt a sztorit mondja el, amit én is mondtam neki.
Ezekszerint hisz nekem?
- Mi baja van? - lép közelebb hozzánk a lány, s amikor rám néz, az ő tekintetéből egyértelműen látszik, hogy nincs meggyőzve arról, hogy nem én voltam az, aki kiütötte Logant.
- Csak alszik - veregeti meg a legjobb barátja mellkasát Ethan. - Nem lesz baja. Tudsz menni? - néz vissza rám, de meg kell ráznom a fejem. - Renee...
- Ne is mondd, majd én viszem Logant - indul meg felénk a lány és mielőtt bárki vitatkozhatna, már fel is kapja a srácot és a nyakába akasztva Logan karjait, elkezdi visszavinni az alvótáborunkhoz.
- Gyere - áll fel Ethan, majd a kezét nyújtja nekem. - Segítek visszamenni - húz fel, aztán átvezeti a kezem a nyakán és átkarolja a derekam.
- Hogy-hogy ezt mondtad Renee-nek? Azt, hogy a vakolat volt - nézek rá halkabbra véve a hangom.
- Miért, nem ez történt? - pillant rám felvonva az egyik szemöldökét.
- De, csak...azt hittem, hogy...hogy te nem hiszel nekem.
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy hazudsz. Amikor megláttalak titeket ott, akkor az volt az első gondolatom, hogy te tettél valamit. De Tracyt is megmentetted és a könnyek a szemedben, az ijedtség, ahogy ott ölelgetted Logant...egyértelmű volt, hogy az nem színészet. Két napja vagy velünk, nem tudom, hogy hogyan kötődhetsz hozzá ennyire már most, de komolyan megijedtél, nem igaz?
Nagyot nyelek, miközben bólintok.
- Kik voltak azok, akik itt jártak?
- Nem tudom - rázom meg a fejem. - Két srác volt, az egyik tudott teleportálni, a másik meg láthatatlanná vált. Azonos farmer dzseki volt rajtuk. Valami volt a hátukon, de nem láttam, hogy mi.
- Basszus - motyogja - itt sem maradhatunk sokáig.