Mutánsok

𖤍6.𖤍

Shadia:
- Kér... - kezdem, de a hangom túl rekedtes, így kénytelen vagyok megköszörülni a torkom. - Kérdezhetek valamit? - próbálkozom újra, egy fokkal erősebb hangon.
Logan annyira belemerült abba, hogy letakarítsa rólam a vért, hogy most szabályosan megmerevedik, mintha minimum rákiabáltam volna, de inkább megütöttem volna. Pedig mind a kettő nagyon távol áll tőlem.
Amint összeszedi magát, lassan rám emeli kék íriszeit, s mélyen a szemembe néz.
- Persze - vágja rá hirtelen. - Akármit - teszi hozzá halvány mosollyal, ami egy kicsit az én ajkaimat is felfelé görbíti.
Azért tökéletesnek nem mondanám, mert nagyon zavar, hogy Logan magát hibáztatja a sérülésem miatt, de legalább már nem teljesen lefelé konyul a szánk.
- Amikor betettél a kocsiba - vonom össze a szemöldököm, ahogy előszedem az emlékeimet -, azt mondtad Reneenek, hogy hajtson észak felé. De nekem azt mondtad, hogy Mexikóba mentek - kezdem az arcát fürkészni. - Ha tényleg Mexikó az úticél, akkor miért észak felé hajtotok? Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz - teszem hozzá gyorsan, de Logan megingatja a fejét.
- Velünk vagy, be kell avatnunk a tervbe - néz mélyen a szemembe komolyan.
Őszintén megnyugtat, hogy ezt a választ kaptam. Nem azért, mert erőltetni akarom a válaszadásra és nem is azért, mert Loganről bármilyen rosszat feltételeznék. Egyszerűen nem tudom kinézni belőle, hogy bárkinek is ártani tudna. De egy kis hang a fejemben akkor is apa szavait idézi bennem, miszerint ne bízzak senkiben. És ha valami biztos, az az, hogy Logan bármit megtenne a szeretteiért. Így egy pillanatra felmerült bennem a gondolat - legalábbis a paranoiás oldalamban -, hogy azért tartottak életben, hogy utána engem átadjanak a kormánynak, cserébe az ő életükért. De aztán azonnal az eszembe jutott az, ahogy kifakadt a kormány egykori idióta döntése miatt, amiért most mi ilyen helyzetben vagyunk és el is vetettem ezt az ötletet. De nem tehetek róla, hogy egyáltalán eszembe jutott...apa komolyan úgy nevelt, hogy senkiben se bízzak.
- Biztos vagy benne? - nyelek nagyot, ahogy állom a kék tekintetét.
- Igen - bólint határozottan. - Az úticélunk tényleg Mexikó, hátha ott új életet tudunk kezdeni valamilyen eldugottabb kis városban vagy egy olyan helyen, ahol több mutáns is van. De előtte északra kell mennünk. Legalábbis észak felé. Ki kell derítenem, hogy hol van a húgom és csak arra tudok tippelni, hogy Washingtonban megkapom a választ - telik meg fájdalommal a szeme, amitől engem elönt a bűntudat.
Hogy feltételezhettem erről a fiúról, hogy bántana magáért cserébe? Szerintem simán feláldozná önmagát a világért.
- Mi történt vele? - kérdezem elvékonyodott hangon, s érzem, hogy a torkomban gombóc nő.
Ezúttal Logan nem bírja tartani a szemkontaktust. Elkapja a tekintetét, majd elvesz egy újabb kéztörlőt és bevizezi, hogy folytatni tudja a vér eltávolítását a testemről.
- Egyik nap katonák jelentek meg a házunknál a kormány embereivel - kezdi elfojtott hangon és úgy összpontosít a keze mozgására, mintha csak az tartaná vissza attól, hogy transzba essen. - Nem nyitottunk nekik ajtót - ingatja meg a fejét -, mert apa látta őket az ablakból és tudta, hogy mi következik, úgyhogy közölte velünk, hogy fogjuk a bekészített táskáinkat és nagyon óvatosan induljunk el a hátsóajtón kifelé. Mind az öten elindultunk és sikerült is eljutnunk egy darabig közösen, de aztán elindultak utánunk. Gondolom hallották, hogy megy bent a tévé, de mivel nem nyitottunk ajtót, ezért betörtek hozzánk, aztán nem lehetett nehéz kikövetkeztetni, hogy merre mehettünk - vonja meg a vállát, s az állkapcsa megfeszül. - Már majdnem sikerült átjutnunk a kis erdőn, ami a házunknál volt, amikor meghallottuk a katonák kiabálását. Anyáék azt mondták, hogy szét kell válnunk. Anya a húgommal és velem akart menni, apa pedig a bátyámmal, de mielőtt ezt megtehették volna, bedobtak egy gránátot közénk. Nem haltak meg. Legalábbis amikor utoljára láttam őket, akkor még nem - telnek meg könnyekkel a szemei -, de nem tudtunk rendeződni. Három részre szakadtunk, amikor elkezdtek lőni ránk a bénító lövedékekkel. Anyáék együtt maradtak, mi pedig kettesben. A bátyámról azóta semmit nem tudok - pereg le egy sós csepp az arcán. - Viszont a húgomra nekem kellett volna vigyáznom - néz újra a szemembe. - Nagyon figyeltem rá, esküszöm, de amikor megálltunk egy pihenőnél, azt mondtam, hogy bújjon el és várjon meg ott, amíg gyűjtök tűzifát. A város felé kellett volna vinnem, de az erdő sokkal biztonságosabbnak tűnt, mivel azt ismertük már és nem volt ott sok ember. Isabella tette, amit mondtam - nyel hatalmasat -, elbújt és várt rám, de amíg gyűjtöttem a fát, valaki leütött. Pedig vagy négyszer átnéztem mindent és senkit nem láttam. Amikor magamhoz tértem, azonnal oda rohantam, ahol tudtam, hogy Izzy elbújt, de már nem volt ott. Ellenben egy igazolvány igen. Szerintem Isabella rántotta ki a zsebéből, hogy tudjam, hogy mi van. Az is lehet, hogy csak véletlenül esett ki, miközben Izzy küzdeni próbált ellenük. Nem tudom, csak azt, hogy mire visszaértem, csak az a szaros igazolvány volt ott. Az M. H. V. egyik emberéé. A katonákkal volt. Tudom, mert láttam az arcát, amikor elkezdtek ránk lőni. Elvitték a húgom, mert nem vigyáztam rá eléggé. Elvittek egy kislányt - remeg meg a hangja, s én azonnal a karjaimba zárom és szorosan magamhoz ölelem.
Azonnal elönt a bűntudat, amiért egy pillanatra is megfordult a fejembe, hogy talán rosszat akarnak nekem. Logan képtelen lenne bárkinek is ártani, aki nem veszélyezteti a szerettei életét. Márpedig nekem eszemben sincs bármilyen rosszat tenni, akár egyikükkel is.
- Gondolod - kezdem összeszorult torokkal, de véletlenül sem engedem el -, hogy téged is az egyik katona vagy vadász ütött le?
- Kizárt - ingatja meg a fejét, ami a mellkasomon pihen, mint egy kisgyereké. - Nem, az biztosan nem. Ha engem is valamelyik közülük támadt volna meg, akkor elvitt volna oda, ahova a picit is. Vagy megölt volna - ejti ki annyira keményen a szót, hogy kiráz a hideg. - Meg kell találnom a húgom. Megígértem, hogy vigyázom rá és már csak ő az, aki biztosan élhet a családomból. Lehet, hogy a szüleim és a bátyám már rég... - elcsuklik a hangja, amitől csak még jobban ölelem magamhoz. - Isabella a képességei miatt szerintem a katonák közé került. Egy nagyobb háborúban azokat, amiket ő tud, jól lehet hasznosítani, de amíg ez nem biztos, nem törhetek rá a katonaságra. El kell jutnom Washingtonba. A Capitoliumban kideríthetem, hogy pontosan hova vitték, egyszerűen érzem. El kell jutnom oda. Aztán megmentem a húgom és már itt sem vagyunk. Irány Mexikó kezdetnek. Aztán lehet, hogy még messzebb. Bárhova, ahol kicsit is normálisabb az élet, mint itt.
Finoman eltolom magamtól, hogy lássam az arcát. A figyelmemet nem tudja elkerülni, hogy mennyire megváltozott az, hogy milyen személyben beszélt az egész küldetésről.
- El kell jutnod? - emelem ki az utolsó szót, majd oldalra biccentem a fejem. - Miért érzem azt, hogy a többieket sem avattad bele a részletekbe? - kezdem az arcát fürkészni, s ahogy elkapja a tekintetét, azonnal összeáll a kép. - Őket nem akarod magaddal vinni. El akarod hagyni őket?
- Nem - vágja rá gondolkozás nélkül. - Nem, dehogyis. Előbb egy viszonylag biztonságos helyre akarlak vinni titeket. Aztán visszafelé felvenni benneteket és veletek együtt menni Mexikóba. Nem kockáztathatom, hogy titeket is elveszítselek - ingatja meg újra a fejét. - Nem eshet bajotok. Főleg nem a kis Avának nem. Ma majdnem elkaptak minket és ha te nem mented meg, akkor Tracy meghalhatott volna. Így pedig te haltál majdnem meg. Nem sodorhatlak titeket nagyobb veszélybe, mint amennyit a világ amúgyis kínál.
Bár jól esik, hogy rólam is beszél és hogy engem is meg akar védeni, mégis elönt a méreg. Nem nagyon erősen, de megjelenik bennem, mégis igyekszem higgadt maradni.
- Logan, ez őrültség - kezdem nagy levegőt véve, hogy ne essek neki azonnal. Főleg egy ilyen sebezhető pillanatában ne, amikor esetleg lelkileg tudok fájdalmat okozni neki. - Nem fogod tudni lerázni őket, nem engednék. Feltűnne nekik. És most, hogy engem is beavattál, kizárt, hogy hagyom, hogy egyedül csináld végig. Ez a terv nem jó. Tegyük fel, hogy le tudod rázni őket. Honnan tudod, hogy nem esik bajuk, amíg távol maradsz? A nagyjából biztonságos hely sem biztonságos. Logan, az én anyukámat a saját házunkban lőtték le, mert védeni akart engem. Az otthonunkban, ami olyan kis eldugott helyen volt, hogy tizennyolc évig nem találtak ránk. Sehol nincs biztonságban a mutáns. Csak indulj ki Lindáékból. Hiszen megtaláltak minket abban a parkban. Na és te? Gondolod, hogy egyedül be tudsz menni a katonasághoz, elhozni a húgod anélkül, hogy bármi gond lenne és utána nem követnének vagy nem próbálnának megállítani. Magadra is és a többiekre is nagy bajt hoznál. Arról nem is beszélve, hogy a húgodnak élve van rád szüksége - fogom az arcát a két kezem közé. - Ha meghalsz, miközben őt mented, akkor ő is el fog veszni. Ha testben nem is, de lélekben biztosan.
Tudom, hiszen én is pontosan ezt érzem anya halála óta. Igyekszem tartani magam, de hiába vagyok most Loganékkel, anya volt az utolsó ember, aki maradt nekem. Aki szeretett. Amikor megölték, én elvesztem.
- Szüksége lesz rád és a többieknek is - simogatom az arcát a hüvelykujjammal. - Nem csinálhatod egyedül, neki is te vagy az egyetlen ember, aki maradt a családjából.
Logan ajkai megremegnek, s a könnyei újra elerednek.
- Álmomban szoktam hallani, ahogy értem visít, mielőtt elviszik - suttogja erőtlenül, s én ismét a karjaimba vonom.
- Nem a te hibád volt - suttogom a haját simogatva. - Meg fogjuk találni és megmenteni. Együtt - teszem hozzá határozottan. - Kitalálunk valamit, nem hagyom, hogy elveszítsétek egymást - rázom meg a fejem, mire Logan körém fonja erős karjait és még jobban szorít magához.