Mutánsok

𖤍15.𖤍

Logan:
Az idő konkrétan megáll abban a pillanatban, hogy az ajkaim találkoznak Shadia puha, forró párnáival. De nem csak az idő múlása alakul át abban a pillanatban, hogy megízlelhetem az ajkaim, hanem mi is valami másik helyre kerülünk. Hirtelen egy olyan világban találom magam, ahol nincs gyűlölet, nincsenek kísérletek, háború, mutánsok, sem pedig életveszély. Ami azt illeti, egészen pontosan senki és semmi nincs rajtunk kívül. Egy burokba kerülök, ahol csak Shadia és én vagyunk, mégpedig biztonságban és nyugalomban. Megszűnik a távoli zene hangja, az emberek beszélgetésének gyönge zaja, csak azt hallom, ahogy a pulzusom ezerrel veri a bordáimat és visszhangként dübörög a fejemben. A szívem olyan szinten felgyorsul, mint szerintem még soha és a testemet bizsergéssel vegyes forróság önti el, ami furcsa érzés keltve a gyomromban indul el. Úgy érzem, hogy soha nem akarom, hogy ennek a pillanatnak vége szakadjon, nem akarok elválni Shadiától, mert akkor üresnek fogom érezni a karjaim, amikbe tökéletesen belesimul csók közben.
Az ajkaink tánca finom és gyöngéd, Shadia valamennyire félénk is, de közben úgy bújik hozzám, mint aki attól tart, hogy nem lesz holnap. Bár ez a mi világunkban valamilyen szempontból valóban így van. Sosem lehet tudni, hogy mikor nem lesz több holnap, de az biztos, hogy jelenleg elfog a tudat, hogy sebezhetetlen vagyok, senki és semmi nem tud ártani nekem, amíg ez a lány a közelemben van és magam mellett tudhatom. Bármennyire is szeretnék örökre ebben a burokban maradni és soha abba nem hagyni Shadia csókolását, a levegőnk elfogy egy idő után és kénytelenek vagyunk elengedni a másikat, de csak annyira, hogy a homlokunk egymásnak döntsük.
Shadia arca kipirult, ezt jól látom a hold fényében is és legalább annyira hevesen kapkodja a levegőt, mint én. A tekintete fátyolos és csillog az érzelmektől, amik eltelítik gyönyörű kék szemeit.
- Ez volt az első csókod, igaz? - simítom meg az arcát finoman, mire ő a kezembe fekteti azt és lassan, beharapva az alsó ajkát biccent egyet.
- De még mindig nem bánom, hogy itt maradunk - mosolyodik el halványan. - Sőt, most eszembe sem jutna elmenni bárhová máshova - simogatja meg finoman az állam vonalát. - Talán önző vagyok, de azt kívánom, hogy bárcsak örökre itt maradhatnánk most így.
- De hiszen megtehetjük - fürkészem az arcát hevesen. - Itt maradhatunk, akár életünk végéig. Kiszabadítjuk a testvéreink és utána visszajövünk ide, még lehet, hogy nagyobb biztonságban is leszünk, mint bárhol máshol.
- Logan... - sóhajt fel, majd nagyot nyel. - Tudod, hogy nem így értettem - ül fel, újabbat sóhajtva, de valami azt súgja, hogy eredetileg nem ezt tervezte mondani.
- Tudom és én is bármit megadnék most azért, hogy örökre itt maradjunk, de ha sikerül kiszabadítani a szeretteink és vissza tudunk jönni ide, akkor... akkor minden esténk ilyen lehetne. Biztonságban hajthatnánk álomra a fejünket, nyugalom venne körül és normális életet élhetnénk, olyat, amilyet régen éltek az emberek. Otthonunk lehetne, családunk. Itt mindent megkaphatnánk, amit csak szeretnénk.
Shadia szomorkás mosollyal néz vissza rám az égről.
- Te tényleg hiszel ebben, nem igaz? - kérdezi összeakasztva a tekintetünket.
- Azt hittem, hogy te is hiszel benne, hogy te is maradni akarsz - nyúlok az álla alá, s most bármit megadnék azért, ha gondolatolvasó lennék.
Szeretném tudni, hogy mi minden fut végig Shadia fejében ezekben a percekben és miért néz rám azzal a szomorú mosollyal az arcán, amikor az előbb még örökre itt akart maradni.
- Bele is mentem abba, hogy maradjunk, igen - bólogat hevesen.
- Akkor meg mi a baj?
- Csak... olyan sok a kérdőjel és a feltételes mód - harapja be az alsó ajkát és lesüti a szemeit. - Ha kiszabadítottuk a szeretteinket, lehet családunk, itt maradhatunk, otthonunk lehetne - ismétli a szavaim. - Sok-sok feltételes mód. Annyira jó lenne, ha biztos lenne. Ha nem kellene attól tartani, hogy valahogy mindez szerte foszlik. Ha a szeretteink már itt lennének - kezd játszani a fűszálakkal, de óvatosan megemelem az állát, hogy megint a szemébe tudja nézni.
- Megígértem, hogy biztonságba viszlek titeket és ott is tartalak - kezdem határozottan -, ezt pedig be is fogom tartani. Mondtam, hogy elintézem egyedül is a dolgokat és akkor te biztonságban itt maradhatsz és...
- Nem csak a te húgosról van szó, Logan - rázza meg a fejét hevesen és látom az arcán, hogy nagyon nem tetszik neki, hogy ezt felhoztam. - Az én bátyám is ott van valahol, akit vissza akarok kapni. Ráadásul egyedül ez egy öngyilkos akció lenne és ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy mindezt magad csináld végig, akkor nagyon félreismertél, ugyanis... biztos, hogy nem bírnám ki, ha bajod esne. Szóval jó lenne, ha végre ezt a baromságot abbahagynád és elfelejtenéd, mert nem hagylak egyedül ezzel az egésszel. A biztonság számomra azt jelenti, hogy együtt maradunk, mindannyian és nem azt, hogy elmész egy olyan akcióra, minket itt hagyva, ami az életedbe is kerülhet, világos? Ha még egyszer felhozod ezt, én nem tudom, hogy mit csinálok veled.
Nem kellene pont most mosolyognom, de nem tehetek róla, Shadia szavai ezt váltják ki belőlem, még ha nem is értek vele teljesen egyet, a tudat, hogy így érez az irányomba, megint forróságot kelt a mellkasomban.
- Rendben, bocsánat - húzom vissza a karjaimba. - Nem hozom fel többet, majd kitalálunk valamit és a végén mind biztonságban leszünk.
- Megígéred? - kérdezi, s a mellkasomba fúrja a fejét.
- Itt maradunk még egy kicsit kettesben? - kérdezek vissza a hátát simogatva, mire Shadia bólint egyet.
- Megígérem - esküszöm, miközben visszafekszem a fűbe, de a lányt egy pillanatra sem engedem el.
- Jó - enged ki ezúttal egy megkönnyebbült sóhajt és a kezét a mellkasomra vezetve kezdi el simogatni azt. - Akkor jó - ismétli még jobban hozzám bújva. - Tényleg nem bírnám elviselni, ha bajod esne.
- Én sem, ha neked - felelem teljesen őszintén és komolyan is gondolom.
A karjaimban fekvő lány szó szerint úgy jött az életembe, mint egy villámcsapás, de most már, el sem bírnám viselni az életet nélküle. Nem is tudom már, hogy milyen, amikor Shadia nincs benne és nem is akarom megtudni.
- Neked nem ez volt az első, igaz? - kérdezi váratlanul néhány perc csend után, elterelve a témát.
Hirtelen nem is tudom, hogy mire gondol.
- Hm?
- A csók - világosít fel. - Neked nem ez volt az első csókod, igaz?
Hazudhatnék neki, de őszinte embernek gondolom magam és különben is felesleges lenne, nincs is okom hazudni neki.
- Nem - rázom meg a fejem, a hátát simogatva.
- És milyen volt az első?
- Béna - vallom be egy nevetés kíséretében. - Volt egy lány az osztályban, ahova jártam. Mutáns volt, képes volt irányítani a vihart, egy másodperc alatt tudott rendes vihart generálni bent az osztályteremben is, nagyon menő volt, hiszen néha megúsztunk dogákat miatta. Egyszer kilopóztunk a férfi vécébe egy óra alatt, azt hiszem, hogy matek volt éppen, ő meg küldött egy cetlit nekem, ahol kihívott a mosdóba, én meg mentem. Az egyik fülkében történt, a vécé mellett és állati béna voltam benne. Majd másnap amikor megláttam a folyosón, izgatott lettem, nem tudtam uralkodni az erőmön, megérintettem és véletlenül ki is töröltem a csók emlékét a fejéből. Ennyi a története. Csoda, hogy magamat nem töröltem ki az emlékeiből teljesen. Akkoriban még nagyon nem ment a képességeim használata.
- Jártál már így? - néz fel rám a nagy szemeivel. - Törölted már ki magad valakiből teljesen?
A hangja gyöngéd, a tekintetéből pedig őszinte érdeklődés sugárzik.
- Egyszer - nyelek nagyot. - Szintén a suliban, az egyik legjobb barátom volt, még kisebbek voltunk és halványlila gőzöm sem volt arról, hogy hogyan működnek a képességeim. Azt hiszem, hogy éppen fogócskáztunk, nekem meg túl intenzívek voltak az érzelmeim és amikor elkaptam... kitöröltem mindent. Szó szerint éreztem, ahogy az emlékeink megszűnnek az agyában tovább létezni. Olyan volt, mintha leperegne előttem egy kisfilm és szépen lassan a film elégne. Láttam, ahogy megsemmisülnek és nem tehettem ellene semmit, mert akkor már késő volt. Napokig sírtam, hogy elveszítettem a legjobb barátom, ki sem akartam mozdulni egy darabig, Anyáék szinte könyörögtek, hogy megint az a mosolygós kisfiú legyek, aki voltam, de én nem értettem, hogy mi történt, aztán amikor elmagyarázták, csak egy szörnyetegnek láttam magam. Évekbe telt, mire rájöttem, hogy nem vagyok szörnyeteg.
- Ezek szerint neked az érzelmeid befolyásolják a képességeid? Azok aktiválják?
- Már nem - rázom meg a fejem. - Már én irányítom a képességeket, nem pedig fordítva, de régen valóban az érzelmek aktiválták őket. Egyszer, amikor dühös voltam a bátyámra, kirepítettem a szobából a telekinézisemmel - mesélem, amitől Shadiából kiszakad egy kis kacaj. - Komolyan mondom, először nagyon megijedtem, hogy bántottam, de aztán Damien csak felkelt, leporolta magát és azt mondta, hogy ideje egy kicsit gyakorolnunk. Rengeteg mindent tanított nekem a képességeimmel kapcsolatban régen - emlékezem vissza. - Bár sokat változott, de biztos vagyok benne, hogy ha ő segít neked, akkor profi leszel a végére. Még ha nem is értek egyet minden döntésével.
- Hogy érted, hogy sokat változott?
- Valami... megváltozott a szemében - húzom el a számat. - Persze öregedtünk és átéltük a családunk elvesztését, szóval nem hibáztatom érte, de már nem annyira látom azt a reményt a szemében, amit régen igen. Ettől függetlenül mondjuk örülök, hogy megint mellette lehetek. És remélem, hogy hamarosan a húgunk is csatlakozik hozzánk a batyáddal egyaránt.
Shadia még jobban hozzám bújik és mintha szorosabban is ölelne, de nem mond semmit. Talán nem is baj, a tényen nem változtat, miszerint nem akarom, hogy ennek az estének vége legyen.