Mutánsok

𖤍21.𖤍

Shadia:
Lassan kezdek magamhoz térni, a sötétség, ami eddig körül vett, elkezd szerte foszlani. Már hallom a folyó csordogálásának hangját magam mellől és érzem a finom szellő okozta borzongást, miközben az felerősíti az erdő illatát. Érzem a földet a testem alatt, meg azt, ahogy a fűszálak csiklandozzák a ruhámból kilógó bőrfelületet. A testem még mindig merev és továbbra is gyengének érzem ugyan, de már legalább magamnál vagyok. A szememet is ki tudom nyitni. Lassan ugyan, hogy hozzászokjon a fényviszonyokhoz, de képes vagyok rá és ez már egy valamelyest megnyugtató tudat. Legalábbis először úgy érzem, hogy az, viszont amikor két rózsaszín szempár és annak tulajdonosa hajol be fölém, már másképp gondolom.
- Amikor azt mondtuk, hogy nézd meg, mi van Damien pincéjében, nem azt akartuk, hogy ennyire kiborulj és bajod essen. Jobban kellene vigyáznod - szólal meg a tökéletes másom, amitől arcon csap a felismerés.
Ez nem valóság, csak álmodom!
Viszont, ha ez így van, akkor az azt jelenti, hogy a valóéletben még mindig védtelen vagyok. A testem teljesen tehetetlenül fekszik az erdőben, hacsak Damien nem talált meg vagy az az alak, akit az ájulásom pillanata előtt láttam a folyó túlpartján, nem vitt magával. Őszintén, ebben a helyzetben, nem tudom, hogy minek örülnék jobban. Ahogy azt sem tudom, hogy mi ez az egész megint és mit fogok tenni, ha magamhoz tértem.
- Már megint mi ez az egész? - kérdezem halkan, miközben elkezdek lassan feltápászkodni.
Akár álom ez, akár valami más, az nagy előny benne, hogy nem érzem úgy magam, mint aki nem olyan régen elájult. Nincs fejfájás, sem szédülés és az előbb érzett gyengeség is gyorsabban elmúlik, mint az valószínűleg akkor fog, amikor felébredek ebből az... nem is tudom, hogy valóban álom vagy inkább az ájult állapot a jobb kifejezés.
- Úgy tűnt, hogy bajban vagy - lép mögém egy újabb énem sárga szemekkel és óvatosan segít felkelni a földről. - De legalábbis nagyon nem jó állapotban.
- Menekültél - szólal meg a lilaszemű változatom is a jobb oldalamról egy fának dőlve, mire felkapom a fejem. - Tudod, hogy mi van a pincéjében, nem igaz? - néz farkasszemet velem az a verzióm, s ettől megint kiráz a hideg.
Tudom, hogy ez nem a valóság, de ahogy a mind a három képességemet szimbolizáló énemmel nézhetek szembe, libabőrös lesz mindenem. Ezt még a hallucináció sem tudja megváltoztatni bennem.
- Csak hangokat hallottam, nem láttam a saját szememmel - kapom el a tekintetem és a lábamra szegezem azt.
Érzem, hogy a kezem ökölbe szorul magam mellett, miközben a combomnak nyomom. Hirtelen elöntenek az emlékképek. Ahogy bemegyek Damienhez és meghallom azt a kínoktól telt kiáltást a pincéjéből. Ahogy felcsendül az ő hangja is, a nevemen szólít. Ahogy elönt a pánik és futni kezdek, hogy kijussak onnan. Nem csak a házából, hanem az egész táborból.
Damien...
A félelem annak a fiúnak a szemében, amikor ideérkeztünk...
A sok titok Logan előtt, mióta itt vagyunk...
A kis hazugságok súlya...
A remény, hogy megtalálhatom a bátyámat...
Az a rengeteg érzelem... a bizonytalanság, a düh, a félelem, a gyűlölet a Logan előtti titkolózás miatt.
Annyi minden gyűlt fel bennem, hogy egészen idáig észre sem vettem.
Nem is olyan régen még volt otthonom. Volt egy édesanyám, aki szeretett engem és volt életem. Határozottan nem volt tökéletes és biztonságos, de az enyém volt. Volt benne egy személy, aki a családot jelentette számomra.
Most pedig itt vagyok egy csapat fiatallal, akik rövid idő alatt lettek az új családom, egy fiúval, aki sokkal mélyebb érzéseket kelt bennem, mint eddig bárki és hisz abban, hogy a három képességem nem szörnyeteggé tesz, hanem csodává. Itt vagyok egy helyen, ahol elméletben biztonságban vagyunk, de a vezető közelségétől nekem valamiért mindig görcsbe ugrik a gyomrom és most már a saját álmaimat sem irányíthatom, mert valaki, egy újabb idegen a fejemben turkál. Még csak azt sem tudom, hogy igazat beszél-e vagy hogy hogyan néz ki. Nem tudom, mi folyik körülöttem és ettől düh kezd el fortyogni bennem.
- Mi lenne, ha megmutatnád a valódi arcod, ha már a fejemben vagy? - szakad ki belőlem, ahogy visszanézek önmagamra és érzem, hogy az állkapcsom is megfeszül. - Belépsz az elmémbe, utasításokat osztogatsz, meg baljós képeket festesz fel nekem magamról és Damienről, de azt sem tudom, hogy te ki vagy - indulok el magam felé. - Honnan tudjam, hogy te nem vagy rosszabb, mint ő? Honnan tudjam, hogy nem fel akarsz használni valamire, ami neked kedvez? Hm? Mégis mi ez az egész? Mi volt az a jel a fában? És miért nem keresel meg személyesen? Ki vagy te egyáltalán és miért kéne megbíznom benned? - kérdezem egyre hangosabban, de ahogy pislantok egyet, mind a három verzióm eltűnik a semmiben.
- Senki nem kényszerít arra, hogy megbízz bennem - szólal meg egy mély, mégis lágy hang a hátam mögül. - De azért már tettem azért, hogy így legyen - teszi hozzá, én pedig a hirtelen impulzustól és az új hangtól összerezdülök, mielőtt a fiú felé fordulnék.
Korábban már hallottam ezt a hangot, ebben biztos vagyok, csak nem tudom, hogy hol és mikor. Legalábbis először nem tudom, de akkor, mintha csak a fejemben olvasna, az idegen háta mögött lévő fán szépen lassan megjelenik az a szimbólum, amit Logannel megtaláltunk a fába vésve.
- Te voltál, aki megmutatta azt a fát, amelyiken a jel volt - áll össze a kép, miközben a tekintetem összeakasztom barna szempárjával.
- Nélkülem valóban nehezen találtátok volna meg - mosolyodik el magabiztosan, de a szemében mégis kedvesség csillan. - Amikor előtte beszéltünk, nem hittem volna, hogy fogod magad és kimész éjszaka az erdőbe, hogy megkeresd azt a fát.
- Te voltál az is, aki belevéste a jelet? - teszek egy lépést felé, de azért próbálok résen lenni.
Hiába kedves a tekintete, nem bízhatok meg vakon benne. Fogalmam sincs, hogy ki ő és azt sem, hogy mikre képes a fejemben, így jobb, ha vigyázom vele, úgy nem érhet meglepetés.
- Valahogy jeleznem kellett neked - biccent egyet lassan. - Reméltem, hogy észreveszed majd, amikor arra jársz. Abba nem gondoltam bele, hogy megijeszthetlek téged és a barátaidat, és így igen kellemetlen következmények jönnek majd - húzza el a száját, gondolom Damienre gondolva és az új őrségére, amit az eddigi vakfolt helyére rak.
- Téged láttalak a folyó túlpartján, mielőtt elájultam?
A fiú egy pár pillanatig haboz, mint aki fél, hogy mit vált majd ki a válaszával, de aztán lassan biccent.
- Át akartam menni neked segíteni, de Damien nagyon közel volt. Épp elindultam volna át, amikor felbukkant és meglátott téged. Csak arra volt időm, hogy én magam eltűnjek.
- Ezek szerint Damien megtalált - nyelek nagyot, mire az idegen újabbat biccent.
- Visszavitt a táborába. Őszintén rémültnek tűnt. Egy pillanatra még én is elhittem a dolgot, pedig pontosan tudom, hogy mire képes. És ahogy menekültél onnan, arra merek következtetni, hogy te is rájöttél már - biccenti oldalra a fejét és lassan végigvezeti rajtam a tekintetét.
- Az még túlzás - sütöm le a szemeim és ösztönösen összefonom a karjaim a mellkasom előtt. - De kiáltásokat hallottam a pincéjéből. Nem tudom, mit vagy kit tart ott lent, de azt igen, hogy fájdalmai vannak és... - egy pillanatra habozom, hogy elmondjam-e neki, de van egy olyan érzésem, hogy ez a fiú már így is tudja, amit mondani akarok. - Szerintem Damien kínozta, amikor meghallottam őket.
Látom, hogy az erős állkapcsa megfeszül és most ő az, aki egy pillanatra lesüti a szemeit, sőt, lehunyja azokat. Az arcán ezer érzelem fut át, de olyan gyorsan rendezi a vonásait, hogy nem tudom őket rendesen leolvasni róla.
- Már érted, hogy hogyan értettem a figyelmeztetésem - szólal meg, amikor ismét a szemembe néz. - Damien veszélyes, még ha jónak is mutatja magát és az, ahogy lassan a közeledbe férkőzik, szintén veszélyes rád nézve. Óvatosnak kell lenned vele.
- És veled nem kell annak lennem? - csúszik ki a számon a kérdés, mielőtt megállíthatnám magam. - Tudom, hogy te mutattad meg azt a fát, rajta a jellel az erdőben, de lássuk be, nem a legbizalomgerjesztőbb, hogy a fejemben turkálsz és csak akkor beszélsz velem, amikor nem vagyok magamnál. Ráadásul a legutóbbi ilyennél az álmomnak az lett a vége, hogy vérbe fagyva láttam a barátaim.
- Valójában a tudatod, itt nagyon is magadnál van, miközben mégis alszol - jegyzi meg magabiztos mosollyal, de aztán komolyra vált. - A barátaidat pedig nem én vetítettem le neked úgy, az teljesen a te tudatalattid műve volt és annak félelme - ingatja a fejét. - És azért beszélek csak itt veled, mert itt biztonságos. Itt nem eshet sem neked, sem nekem bántódásom, mégis tudlak figyelmeztetni és jelezni neked.
- De pontosan mit is akarsz jelezni nekem? - teszek még egy lépést felé, de valami történik.
A fiú és a körülöttünk lévő táj is kezd halványulni. Már nem csak a tudatalattim van magánál. Megint kezdenek megrohamozni a képek a történtekről.
- Vigyázz Damiennel - mondja még egyszer az idegen, mielőtt hirtelen, levegőért kapkodva magamhoz térnék egy puha ágyon.
Hallom, hogy Damien kiszól valakinek, de még nem fogom fel pontosan a szavait. A szívem zakatol, de nem tudom, hogy azért, ami álmomban történt vagy azért, ami a valóságban. Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész, csak azt tudom, hogy a testem remeg, a tüdőm pedig nem győz elég oxigénhez jutni.
- Nyugalom, biztonságban vagy - támasztja meg a hátam Damien azonnal és leül mellém az ágyra. - Semmi baj, már nincs baj - ismételgeti lágy hangon, de nekem csak még jobban görcsbe áll a testem.
Szeretném számon kérni őt és megtudni, hogy mi volt az a kiabálás a pincéjéből, de mielőtt bármit mondhatnék, egy lány lép be a szobába. Az a lány, aki az első napok egyikén körbevezette Logant a táborban. Azt hiszem, hogy Giának hívják.
- Kérlek, szólj az öcsémnek - néz a lányra kedvesen Damien. - Mondd meg neki, hogy Shadia valószínűleg pánikrohamot kapott és az erdőben találtam rá ájultan, most tért magához és azért nem szóltam, mert nem akartam magára hagyni Shadiát.
A lány határozottan bólint, majd már rohan is ki a házból, miközben Damien tovább simogatja a hátam, amitől a szó egyszerűen belém fagy. Képtelen vagyok bármit is mondani, mintha a szám nem akarna engedelmeskedni, pedig már rég biztos vagyok abban, hogy a hallottakat nem fogom csak úgy magamban tartani és a saját szememmel akarom látni, hogy mit rejteget a tábor nagy vezetője.