Mutánsok

𖤍17.𖤍

Logan:
- Shadia! - szólalok meg kissé tartva a lány reakciójától.
- Igen?
- Ne értsd félre, véletlenül sem kérdőjelezem meg mindazt, amit mondtál, de... nem lehet, hogy az a jel is csak az álmod része volt?
Shadia lemerevedik a szavaimat hallva, én pedig már meg is bánom, hogy kimondtam őket. Nem akartam megbántani vele, csak egy kérdés volt, mivel már szerintem legalább egy órája keressük az általa említett fát, de még mindig nem találtuk meg. Persze pontos időt nem tudok mondani, de szinte biztos vagyok benne, hogy már egy óra eltelt, mióta kijöttünk a házunkból.
- Vagyis mégis kétségbe vonod, amit mondtam - fordul felém a lány és a szemében sokkal inkább tükröződik fájdalom, mint harag.
Nem hittem, hogy ezt mondom, de a haragnak sokkal jobban örülnék. Nem akartam megbántani, tényleg csak a sok eltelt idő miatt kérdeztem, tök normális, ha néha nem tudjuk megkülönböztetni az álmot a valóságtól, velem is volt már ilyen, túl élethű volt az álmom, így amikor magamhoz tértem, nem tudtam, hogy valóban megtörtént vagy csak a képzeletem szüleménye volt, míg aludtam. Nem gondoltam, hogy ezzel megbántom Shadiát.
- Nem - rázom meg a fejem hevesen - dehogy, eszembe sem jutna kételkedni benned, csak kérdeztem, mert már egy ideje itt vagyunk és még mindig nem találtuk meg és...
- Tudom, hogy hogyan tűnhet ez - szakad ki belőle egy sóhaj, lesütve a szemeit. - De esküszöm, hogy... - egy pillanatra elhallgat, mintha elgondolkodna valamin, de aztán újrakezdi. - Esküszöm, hogy láttam azt a jelet és nem csak álmomban, ébren voltam, itt ültem a folyó partján és hallottam a csobbanást és ahogy elindultam vissza futva a táborba, akkor ott volt az egyik fán és...
- Rendben, nyugalom - fogom meg a kezét és ezúttal én szakítom félbe őt. - Elhiszem, hogy nem csak álmodtad, komolyan, csak... nem értem, hogy hova tűnhetett és hogy hogyan nem látta senki az őrökből, miért nem szóltak még Damiennek emiatt?
- Miből gondolod, hogy Damien nem tud róla? - vonja össze a szemöldökét.
- Ha tudna, akkor már rég ez a szakasz is tele lenne őrökkel, de minden csendes ezen a szakaszon, éppen ezt nem értem - rázom meg újra a fejem. - Hogy az őrök miért nem veszik észre azt a valamit és hogy nem tűnt fel senkinek, hogy valaki csak egy kicsit is megközelítette a tábort. Mégis miért nem figyel erre senki?
Shadia szemében több érzelem is megcsillan egyszerre, így nem tudom pontosan megmondani, hogy mi játszódik le benne, csak azt, hogy hatalmasat nyel.
- A vakfolt miatt - feleli végül - erre a szakaszra nem lát rá egy kamera sem és eddig nem szoktak eljönni az őrök. Ez egy vakfolt - magyarázza. - Vagyis senki nem tud a szimbólumról, lehet, hogy nem is véletlen, hogy itt vésték fel a fára, de nem tudom, hogy kinek és mi a célja vele. A lényeg, hogy valami azt súgja, hogy muszáj megtalálnom, oké? Nézd, nem kell itt maradnod velem, ha nem akarsz, nyugodtan menj vissza a házba és...
- Nem hagylak magadra este az erdőben - szólok közbe megint. - Itt maradok és segítek, ezen nem változtat semmi. Viszont ha ez valóban ennyire ritkán ellenőrzött terület, akkor szólni kéne Damiennek, hogy jobban ügyeljen erre a részre, mert ha ez a valaki fenyegetést jelent a táborra nézve, akkor arra fel kell készülnünk.
Shadia arca behorpad, mint aki a fogát csikorgatja, mert valami nem tetszik neki, amivel teljesen összezavar.
- Valami rosszat mondtam? - fürkészem arcát összevont szemöldökkel értetlenül.
- Nem - ingatja meg ezúttal ő a fejét. - Nem, semmit. Inkább keressük tovább azt a szimbólumot. Nézzük meg arra is - mutat az ellenkező irányba a lámpájával. - Nem emlékszem, hogy pontosan merre és hogyan futottam, így lehet, hogy kihagytunk pár fát az előbb - mondja, majd mielőtt bármit reagálhatnék, már el is indul abba az irányba, amit mondott.
Nem győzött meg arról, hogy nincs valami baja és ez nem tetszik. Megint érzem a falat köztünk, amit akkor mintha kicsit lerombolt volna, amikor kimondta, hogy neki sem csak egy csók volt a csókunk. Tudom, hogy ennyivel nem lehet visszaépíteni a bizalmat és mindent jóvá tenni, de ez akkor sem jó így. Szeretném, ha megbízna bennem. Tudom, hogy az éjszaka közepén már jó ideje mászkálunk az erdőben, keresve valamit, ami akár a végünket is jelentheti. Fáradtak vagyunk, kimerültek és minden kis hang ránk hozza a frászt, a legkisebb reccsenésre is összerezdülünk, de nem akarom, hogy ez úgy hasson Shadiára, hogy teljesen bezárkózik előlem és esetleg hazudik. Nem akarok igazságtalan sem lenni és őt hibáztatni, vagy kiborítani azzal, hogy erőltetek valamit, amire még nem áll készen, de... tényleg nagyon szeretném, hogy minden helyre jöjjön közöttünk. Persze tudom, hogy ezért tennem is kell és én igyekszem majd minden nap azon lenni, hogy visszakapjam a barátaimat és őt, rendesen.
- Erre nem néztük már? - követem, folyamatosan figyelve a környezetünket, hátha felbukkan végre valamelyik fán az a titokzatos szimbólum, hogy én is jobban megnézzem magamnak.
Oké, hogy Shadia lerajzolta nekem a földre, de lehet, hogy ha az eredetit látom, akkor beugrik róla valami. Vagy legalább tippelni tudok, hogy miért pont oda vésték fel.
Én még mindig tartok tőle, hogy hadüzenet és ha igazam van, akkor mi most teljesen védtelen célpontok vagyunk, így igyekszem tényleg alaposan figyelni mindenre. Az is megfordult a fejemben, hogy az M. H. V. emberei hagyták itt nekünk, akkor pedig talán még nagyobb is a veszély, mintha valami másról lenne szó. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a vadászok felvéstek volna egy jelet a fára, majd a folyóba ugorva elmenekültek volna, hogy bármennyi időt is hagyjanak az esetleges felkészülésre nekünk. Ha Shadia valóban egyedül volt itt, amikor mindez történt, akkor Lindáék valószínűleg csak simán lecsaptak volna rá, ami talán kicsit lenyugtat. Már nem az, hogy Shadia egyedül, védtelenül volt itt és bármilyen baja eshetett volna, hanem az, hogy így talán van rá esély, hogy nem az M. H. V. jutott el ide. Bár őszintén, tartok tőle, hogy hamarosan ez is bekövetkezik.
Ugyan a plázával leráztuk őket és nyertünk némi időt, de ők nem adják fel, sosem szokták. Túl értékesek vagyunk, túl sok pénzt kapnak, ha bármelyikünket elfogják, így kizárt, hogy lemondtak volna arról, hogy bezsebeljék azt a pénzt. Ez az egyetlen ok, ami kicsit elbizonytalanít abban, hogy jó, ha itt maradunk. Amíg mozgásban vagyunk, nehezebben tudnak utánunk jönni, de itt... itt egy tábornyi mutánst veszélyeztetünk még magunkon kívül. Mondjuk az is igaz, hogy hiszek abban, hogy a bátyánk meg tudna védeni, ha kellen, biztos vagyok benne, hogy nem hagyna minket elveszni.
- Logan! - kiált fel Shadia, mire felkapom a fejem és futni kezdek utána.
A lány mereven áll egy fa mellett és csak néz valamerre. Háttal áll, így nem tudom, hogy mit talált, de az biztos, hogy a hangjában ijedtség volt, ahogy szólt nekem.
- Mi az, mi a baj? Megvan a fa? - érem utol, de akkor észreveszem, hogy a folyó másik oldalára mered, nem valamelyik növényre.
- Kérlek mondd, hogy te is látod és nem csak álmodom, vagy képzelődöm - figyeli még mindig a túlpartot elkerekedett szemekkel, amikből süt a riadalom.
Nem tudom, hogy beszólásnak szánta-e az álmodás részt, meg a képzelődést, de most ez nem is olyan fontos, mert a félelem a hangjában engem is megijeszt. Értetlenül követem a tekintetét a folyó túloldalára, s ahogy meglátom, amit néz, én is sóbálvánnyá válok. Valaki áll a túloldalon és minket néz, a szemei barnán világítanak, de aztán átvált halványlilára.
- Megmutatja a fát - suttogja maga elé Shadia, amire visszakapom rá a tekintetem.
- Mi? Mi az, hogy megmutatja? Egyáltalán honnan tudod? És miért bízunk meg ben...
- Bennem bízz meg - fordul felém és félelem helyét, mintha kétségbeeséssel vegyes könyörgés venné át a tekintetében.
Össze vagyok zavarodva. Nem értem, hogy mi folyik itt, vagy hogy ki az az alak, de egy valamiben biztos vagyok: az életemet is rábíznám erre a lányra.
- Hol az a fa? - kérdezem biccentve egyet, mire Shadia halványan elmosolyodik.
Mögöttünk hangok hallatszódnak, mintha a föld megindult volna. A talaj megmozdul a lábunk alatt, amitől az egyensúlyunk megborul. Ösztönösen elkapom Shadiát és magamhoz ölelem, hogy ne essen el és ne érje semmilyen baj, ő pedig úgy kapaszkodik belém, mintha nem lenne semmilyen más támasza ezen a világon. Együtt próbálunk talpon maradni és megtartani a másikat, egészen addig, amíg a mozgás egyszer csak abba nem marad, mintha elvágták volna és sosem lett volna.
Mind a ketten visszanézünk a folyó másik oldalára, de az ott álló ember, eltűnt, ami egyszerre nyugtat meg és aggaszt.
- Mégis ki volt ez? - nézek le Shadiára.
- Nem tudom - rázza meg a fejét, farkasszemet nézve velem. - De nem a táborból volt.
Erre én is rájöttem, mert eddig nem találkoztam hibriddel a táborban, akinek két ilyen színben ragyogott volna a szeme, plusz kétlem, hogy ha ismerős lett volna, akkor csak ott szobrozik, majd minden figyelmeztetés nélkül eltűnik.
- Honnan tudtad, hogy meg fogja mutatni a fát? - fürkészem a lány arcát, mire Shadia nagyot nyel.
- Mondta - feleli halkan és beharapja az alsó ajkát. - Telepátián át mondta nekem.
- Telepata? - ugrik fel a szemöldököm a homlokomon, amire Shadia most bólintással válaszol. - Még életemben nem találkoztam eggyel sem.
Mondjuk ez megmagyarázza, hogy miért volt ismeretlen számomra a halványlila szeme.
- Elhiheted, hogy én még annyira sem, de legalább megvan a fa - indul el az irányába. - Gondolom ő is rejtette el.
- Mondott még mást is neked?
Millió meg egy kérdés kavarog bennem, amire senki nem tudja a választ. Úgy tűnik, hogy Shadia sem, mert ismét fejrázással reagál.
- Azt hiszem, hogy a most felmerült kérdéseinkkel ráérünk később foglalkozni, most az az első, hogy megtudjuk, hogy mit jelent ez - lép a fához, amin valóban ott van a szimbólum, amitől nekem elakad a lélegzetem.