Mutánsok

𖤍16.𖤍

Shadia:
Rohanok, futok, egyre gyorsabban szedem a lábam, de nem jutok ki az erdőből és minden fán azt a szimbólumot látom, amit délután kiszúrtam az egyiken. A rétet sem látom, ahol Logannel kettesben szoktunk lenni és bármerre futok el, a végén mindig ide kerülök vissza a folyó mellé. A vakfolthoz, ahol a kamerák sem láthatnak. Kezdek kétségbeesni, ahogy forgolódva keresem a kiutat. Nem tudom, hogy mi vagy ki hagyta a szimbólumot a fán és nem vagyok benne biztos, hogy meg szeretném tudni, márpedig most mindenhol csak azt látom.
- Logan! - szakad ki belőlem egyre nagyobb pánikban. - Logan! Hahó, valaki!
A könnyektől égni kezd a szemem. Már értem, hogy mit érezhetnek a csapdába esett vadak. És hogy mi játszódhat le a mutánsokban, akiket elfognak.
A térdeim feladják és összecsuklanak, ahogy kezdem én magam is feladni, hogy valaha kijutok innen.
- Logan! - próbálkozom még egyszer remegő hangon.
- Jaj, nyugi már! - lép ki az egyik fa mögül egy alak, s a szemei rózsaszínen világítanak, mint amikor a képláttatás képességet használom. - Nem hallanak - lép elém és szembe találom magam a saját arcommal.
Érzem, hogy kifut a vér az arcomból.
- De nincs mitől félned, nem akarunk bántani - csatlakozik hozzánk még egy belőlem, de ennek lila a szeme, mint az elektrokinézisem használatakor.
- Ez nem a valóság  - rázom a fejem és a sós cseppek már az arcomat perzselik. - Ez csak egy álom.
- Nem, annál sokkal több - guggol le elém egy harmadik énem is, sárga szemekkel. - De ne aggódj, tényleg nem akarunk rosszat. Éppen ellenkezőleg.
Mind a három részem jelen van. Voltak már álmaim, rémálmaim a képességeimmel kapcsolatban, de ilyet még sosem tapasztaltam. Ez most új és ráz tőle a hideg.
- Mi ez az egész? Damien miatt van? - kapkodom a tekintetem hármójuk között.
- Damien? - nevet fel a rózsaszín szemű. - Ugyan, kérlek! Persze, jó tanár és közelebb visz önmagad megértéséhez és eléréséhez, ez vitathatatlan, de ugye nem hiszed el, hogy nem kihasználni akar?
- Damien pontosan tudja, hogy mi vagy - veszi át a szót kedvesebben a lila szemű. - És emiatt veszélyes rád és mindenki másra nézve is.
- Ha nem vigyázol, a saját fegyverévé változtat - pillant a folyó felé a sárga szemű.
Követem a tekintetét és ahogy a víz áramlik, képek jelennek meg a felszínén. Képek rólam, ahogy hatalmas pusztítást végzek.
- Tudjuk, hogy nem ilyen vagy alapvetően, de mindenkiből kijöhet az igazi szörnyeteg, ha úgy hozza az élet - folytatja a sárga, s a mellkasom egyre jobban perzselni kezd. - Ne hagyd, hogy azzá válj, amivé ő akarja.
Visítás, sírás, ordítás hasít a levegőbe, miközben a képek tovább peregnek a vízen. Látom, ahogy elpusztítok mindenkit, aki a táborban tartózkodik és ettől egyre nő a fájdalom, ami bekebelezi a porcikáim. 
Képtelen vagyok tovább nézni, így elkapom a tekintetem.
- Mi vagyok én? - kérdezem összeszorított szemekkel, mert meg kell emésztenem azt, amit láttam az előbb.
- Kérdezd meg Damient, hogy mit tart a pincéjében - tér ki a válasz elől a rózsaszín szemű.
Még mindig csukva van a szemem, de nem is kell felnéznem, hogy tudjam, hogy ő az, már a stílusából is egyszerűen tudom, ahogy válaszol. Pontosan olyan, amilyenné válhatok, ha nem vigyázom a képláttatással, hiszen az az a képességem, amivel a leginkább be tudom csapni az embereket és manipulálni tudom őket. Ha az agyat becsapom, akkor a teljes lény megszűnik normálisan funkcionálni. Ezért tesz egy viszonylag ártatlannak tűnő képességet veszélyessé egy mesteri elme.
- Mi az, hogy mi van a pincéjében? - kapom fel a fejem, amint felfogom, hogy mit is mondott.
Vagyis mondtam, ha úgy vesszük...
- Vigyáznod kell vele, Shadia - néz mélyen a szemembe a sárga. Ő pontosan arra az énemre emlékeztet, aki évekig más arcát viselve élt és bujkált a saját védelme érdekében. - Nem bízhatsz benne és meg kell találnod önmagad - pillant a fákon lévő szimbólumra - mielőtt ő veszi át feletted az uralmat - néz le a kezemre, s ahogy követem a tekintetét, meglátom a rengeteg vért a kezemen. 
Ijedtemben hátra ugrom, amitől beleütközöm valamibe. Pontosabban valakikbe. A barátaim holtan fekszenek és a vérük felém folyik. Az ő vérük van a kezemen.
Levegőért kapva riadok fel az ágyamban. A szívem zakatolva, hangosan veri a bordáimat és izzadság cseppek gyöngyöznek a homlokomon, miközben a levegőt kapkodva nézem a kezeimet, hogy biztosan csak álom volt-e.
Lehunyom a szemeim, hogy megpróbáljak megnyugodni egy kicsit.
 - Ez csak egy álom.
- Nem, annál sokkal több.
A szavak visszhangot vernek a fejemben, ahogy nagy levegőket véve próbálom megnyugtatni a pattanásig feszült idegeimet és a zakatoló szívemet.
Lehet, hogy csak bele akarok magyarázni, de nem akarom elhinni, hogy ez véletlen volt és nem csak azért, mert ez elhangzott az álmomban - hiszen lássuk be, egy álomban elég sok minden történhet, aminek nincs köze a valósághoz, mégis olyan, mintha lenne - hanem, mert nem lehet, hogy annak a szimbólumnak nincs köze mindehhez. Persze lehet, hogy csak azért álmodtam vele, mert láttam délután az erdőben és mély nyomot hagyott bennem, de egy belső hang azt súgja, hogy biztos, hogy van valami összefüggés a jellel, az álmommal és velem.
Amint sikerül egy kicsit megnyugodnom, kinyitom a szemem, majd körbenézek a szobában. Szerencsére nem keltettem fel senkit, mindenki nyugodtan szuszog álmában, sőt, Ethan még horkol is. Kiszakad belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, majd ráveszem magam, hogy kimásszak az ágyból. Vissza kell mennem a fához, amin megjelent az a szimbólum. Valaminek kell még ott lennie, az kizárt, hogy nincs.
Igyekszem a lehető leghalkabban kimenni a kis házunkból és a legkisebb feltűnést kelteni a táborban. Nem sok helyen van még mindig felkapcsolva a lámpa, de pechemre, Damiennél még világos van. Nem tudom, hogy pontosan mennyi az idő, de hirtelen késztetést érzek, hogy bekopogjak hozzá és feltegyem azt a rengeteg kérdést, ami most felmerült bennem és ezerrel kavarog a fejemben. Egy pillanatra meg is állok, ahogy elbizonytalanodom. Nem bízom jobban Damienben, mint eddig - sőt, még nagyobb lett a gyanúm, bár tudom, hogy ebben az álmomban sem bízhatok meg teljesen - de már a reakciója is sokat elárulna, akkor is, ha nem mondana semmit.
Azonban a józan eszem rám szól, hogy ne rontsak rá a fiúra az éjszaka közepén. Túl zaklatott vagyok jelenleg ahhoz, hogy higgadtan tudjak vele beszélni akár arról, hogy valóban tudja-e, hogy mi vagyok és vannak-e tervei velem, akár arról, hogy van-e valami a pincéjében. Azt sem tudtam, hogy ezen a helyen vannak pincék. Bár talán nem kell, hogy meglepjen, mert Damien sok dologban ködösít, például, hogy mit tud a bátyámról és a saját húgáról.
Újabb ok, amiért biztos, hogy nem csak álom volt. Minél többet vagyok ébren, annál biztosabb vagyok abban, hogy valaki turkált a fejemben, amíg aludtam. Ettől a gondolattól kiráz a hideg és a lábaim azelőtt tovább visznek a szimbólum felé - válaszokat remélve - mielőtt felfognám azt. Nem most fogom feltenni Damiennek a kérdéseimet, viszont nagyon remélem, hogy nem most tervez a fiú kijönni csillagokat nézni, mert akkor állati kellemetlen beszélgetésbe és magyarázkodásba keveredem. És bízom benne, hogy nem nézi vissza az éjszakai felvételeket, bár van egy olyan érzésem, hogy de, úgyhogy már most el kell kezdenem valami magyarázatot keresni, hogy miért mászkálok kint éjjel és miért pont a vakfolthoz megyek. 
Lehet, hogy fokozatosan kellene haladnom, szépen lépésről, lépésre, és most csak arra összpontosítani, hogy ne verjek fel mindenkit és ne fussak bele az éjszakai őrökbe, nem pedig a holnapra. Őszintén nem tudom, hogy melyik a nehezebb feladat a számomra. A tábor őrei kifejezetten jól végzik a feladatukat, ellenben az én egyik legnagyobb ellenségem a folyamatosan pörgő agyam, ami egy ilyen álom után végképp nem tud nyugodni. Az is megfordul a fejemben, hogy ez egy nagyon nagy csapda, amibe éppen belesétálok, így lassan haladok és felvillantom a lila szemeim, hogy ha támadni kell, akkor azonnal tudjam használni az elektrokinézisem. Hátsó szándék ide vagy oda, azt elvitatni nem lehet Damientől, hogy már most sokat segített a képességeimmel, amikor csak az egyiket kell használnom, már szinte profi vagyok. Van még bőven hova fejlődnöm így is, de sokkal előrébb vagyok, mint amikor idekerültünk.
A sötétben kicsit nehezebb megtalálnom a helyet, ahova nappal menni szoktam, amikor magányra vágyom, vagy megbeszélni valónk van Ethanékkel, de valahogy megoldom és közben sikerül a lehető legtöbb kamerát kikerülnöm úgy, hogy ne tűnjön úgy, hogy szándékosan kerülöm azokat. Biztos, hogy nem lesz egyszerű kimagyaráznom mindezt, de most a legkisebb problémám az, hogy mit mondok majd és a legutolsó célom. Jelenleg egy cél lebeg az orrom előtt, mégpedig az, hogy egyáltalán a fát megtaláljam. Tudom, hogy még sosem láttam korábban, mégis valami megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek az irányába, amit nem tudok hova tenni. Olyan, mintha konkrétan hívogatna. A szívem minden lépéssel egyre hangosabban ver, ahogy haladok a fa felé. Amikor meghallom a folyó csobogását, egy kicsit megnyugszom, mert tudom, hogy jó helyen vagyok, már csak a fát kellene megtalálnom, amihez be kéne kapcsolnom a kis zseblámpát, amit felkaptam még a házban. Eddig nem mertem használni, mert féltem, hogy az őrök észrevesznek, de ezen a szakaszon most nincs mozgás és vakfolt lévén nem sokat jár ide más rajtunk kívül. Legalábbis ezt hiszem, de amikor felkapcsolom a lámpát és keresni kezdem a fát, egy ág reccsenése hallatszik mögülem, amitől megmerevedem és mindenemből kifut a vér, csoda, hogy megbírok állni a lábamon az ijedtségtől.