Mutánsok

𖤍7.𖤍

Shadia:
A visítás, ami a levegőbe hasít, úgy riaszt fel az álmomból, mintha minimum nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. A szemeim azonnal kipattannak és felülök, hogy normálisan lássam a környezetem, de ezt azonnal meg is bánom, mert a hirtelen mozdulattól minden elsötétül és fájdalom nyilal a fejembe.
Ethan azt mondta, hogy rendben leszek és nincs baj, viszont a testemnek kell egy kis idő, míg regenerálódik a vérveszteség után. Hát ennek most határozottan érzem a bizonyítékát. Nagyon igyekszem nem mutatni, de a számat akaratom ellenére is elhagyja egy fájdalmas nyögés, ahogy vissza kell támaszkodnom az alkaromra. Kell néhány másodperc, amíg kitisztul a látásom, aztán legalább egy perc, mire a fejfájás is megszűnik és lassan fel tudok támaszkodni megint.
Viszont ahogy ez megtörténik, a szívem szinte összefacsarodik a mellkasomban, amikor a tekintetem a kis Avára siklik, aki zokogva remeg a nővére karjaiban.
- Sh, semmi baj - ringatja Tracy a karjaiban, miközben Logan odakúszik hozzájuk, s megpróbál segíteni abban, hogy a pici lenyugodjon. - Semmi baj, biztonságban vagy, nyugalom.
Nem kell telepatának lennem és nincs szükségem arra, hogy tudjam érzékelni mások érzéseit ahhoz, hogy lássam a sok érzelmet Tracy arcán. A fájdalmat, az aggodalmat és az ijedtséget. És ezek számtalan és kegyetlen keverékét. Ethan és Renee is igyekeznek segíteni, de sajnos van, amin nem lehet. Egy rémálom például ilyen. Nincs ember, aki igazán tudna segíteni egy rémálom emlékei által okozott fájdalmon vagy ijedtségen. Pláne, ha az az álom valós alapokkal rendelkezik. Tudom, mert én is megszenvedtem vele nem egyszer és szenvedek vele a mai napig. Soha, senki nem tudott rajta igazán segíteni. Mégha anyának sikerült is lenyugtatnia, utána a kép ott lebegett a fejemben és nem tudtam csak úgy kiverni onnan vagy elfelejteni. Ez nem ilyen egyszerű. Sajnos nem így működik minden.
- Itt vagyok, pöttöm, nyugalom, nem bánthatnak újra - puszilgatja a húga feje búbját Tracy, nekem pedig az utolsó szótól összeszorul a torkom.
Újra.
Ava még csak hatéves, de a jelek szerint és azok szerint, amit eddig tapasztaltam és hallottam Logantől, nem egyszer kellett átélnie olyat, amit egy felnőtt embernek sem kíván senki. Tudom, hogy ez az élet ma már a múltban elkövetett hatalomvágy miatt, de ez engem kicsit sem nyugtat meg. Avának annak kéne lennie a legnagyobb problémájának, hogy lila vagy rózsaszín ruhát adjon a babájára, helyette viszont menekülhet a saját életéért és egy romos pláza koszos padlóján kell éjszakáznia, miután egy fejvadász megpróbálta elkapni.
Mindig is tudtam, hogy az élet kicsit sem igazságos, de most különösen kegyetlennek érzem.
Figyelem, ahogy a pici lányt négyen próbálják meg lenyugtatni, s közben a tehetetlenség és a dühvel vegyes szomorúság csak növekszik bennem. Nem tudom, hogy mit tehetnék. Feleslegesen mennék oda ötödiknek - valószínűleg oda se férnék - már ha egyáltalán el tudnék kúszni addig, amilyen gyenge vagyok most, de ha lenne is értelme és képes is lennék rá, akkor sem tudom, hogy mit tehetnék. És mégis, a testem azelőtt mozdul, mielőtt a még bágyadt agyam végiggondolhatná mindezt. Nagy nehezen elkúszom hozzá - ugyanis biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék felállni és odasétálni -, majd leülök vele szembe és megfogom az aprócska kezét. Nem hatalmas dolog, de amikor rám emeli nagy barna szemeit, abban mintha hála és egy kis megnyugvás csillogna.
- Látod? - szólal meg Logan egy kedves, biztató mosollyal. - Mind itt vagyunk veled és nem hagyjuk, hogy bajod essen. Minden rendben van. Már senki sem bánthat téged, azt nem engedjük meg.
Látom, hogy Ava nem olyan biztos ebben, de akkor Tracy szemei felvillannak, s nem sokkal később, a kicsi bólint egyet.
Használta az érzelem befolyásolást.
- Próbálj meg visszaaludni - néz Ava szemébe Renee. - Mi végig fent leszünk majd és vigyázunk az álmodra.
- Nem tudsz láttatni vele valami szépet? - kapja rám a tekintetét Ethan. - Persze csak ha már vagy olyan állapotban. Nem szabad, hogy megerőltesd magad.
- Elmébe még sosem vetítettem le semmit. Annyira nem gyakoroltam ki a képességem - kezdem a számat rágcsálni, de Ava finoman megszorítja a kezem.
- És a plafonra lehet? Csak csillagokat. Szabad?
Annyira édesen néz rám, hogy képtelen vagyok neki ellenállni, s azonnal bólintok.
- Nem lesz tőle bajod? - kérdezi aggodalmasan Logan.
- Ha érzem, hogy rosszul leszek, leállok - ígérem összeakasztva a tekintetünk. - Nem lesz semmi baj.
- Gyere, vackolj be jobban - takargatja be Tracy a picit, aki jobban hozzábújik, mint amennyire eddig tette.
Én visszakúszom az eddigi helyemre, majd az arcom a plafon felé fordítva koncentrálok, hogy egy elég élethű képet tudjak láttatni a többiekkel. Amint megjelennek a csillagok, azokat lehozom közénk, mintha azok mellett aludnánk és ezzel egyszerre Tracy halkan dúdolni kezd valamit a húgának. Ava egy darabig gyönyörködik a látványba és komolyan küzd az álmosság ellen, de aztán ahogy egyre nagyobbakat pislog és ásít, egy idő után megadja magát.
Nem lenne szól, de örülök neki, mert éreztem, hogy nem fogom tudni tovább bírni az illúzió fenntartását. Nem tudom, hogy ez látszik-e rajtam vagy Logan csak alapvetően érdeklődik, de becsúszik mellém és elkezdi az arcom fürkészni.
- Megvagy?
- Persze - nyúlok a vizemért, hogy kicsit erőt merítsek belőle. - Minden oké, csak nem vagyok százszázalékos még.
- Végülis csak néhány óra telt el azóta, hogy Ethan begyógyította a sebed, nem csoda, hogy még kell idő. Nem is kellett volna feltétlenül igent mondanod Avának.
- Tudom - nyelek nagyot -, de nem akartam cserben hagyni - mosolyodom el szomorúan. - Ha ennyivel tudtam neki segíteni, akkor megérte.
- Csak ne merítsd le magad - fürkészi az arcom Logan azokkal az égkék szemeivel. - Azért bújtunk itt el, hogy tudj pihenni. Tudom, hogy nehéz neki nemet mondani, de most az az első, hogy te jobban legyél.
- Meddig akartok itt maradni? - nyelek nagyot, ugyanis semmiképp sem akarom őket hátráltatni és a gondolat, hogy miattam nem haladnak, szabályosan kicsinál és gombócot növeszt a torkomban.
- Ameddig jobban nem leszel annyira, hogy tudj magadtól menni. Renee ötlete volt ez a hely és talán jobb is, ha most nem mutatkozunk az utakon. Főleg, miután az M. H. V. emberei ránk találtak az erdőben.
- Úgyhogy hagyd abba az önmarcangolást - szólal meg Tracy, mielőtt reagálhatnék a fiúnak. - Ne nézz így rám, tudod, hogy érzem mások érzéseit és befolyásolni is tudom azokat. Nem a te hibád, hogy itt vagyunk és igaza van Logannek, nem muszáj mindenre igent mondanod neki. Addig főleg nem, amíg nem épülsz fel.
Bár a szavai ellenségesnek tűnhetnek, igazából a hangja és a tekintete is kedvességet és aggodalmat sugároz.
És tudom, hogy igazuk van. Főleg úgy, hogy rajtam áll, hogy mikor indulunk tovább. Úgyhogy összepréselem az ajkaim, s ahelyett, hogy vitatkoznék, bólintok.
- Sokszor van ilyen? - terelem el a témát magamról és a kicsire nézek.
- Majdnem minden este - húzza el a száját Tracy. - Rossz emlékek - teszi hozzá, én pedig inkább nem feszegetem tovább.
Ha el akarná mondani, úgy is többet mondana. Majd talán egy nap megbízik bennem annyira, hogy megtudjam, hogy mi okoz ilyen fájdalmat a kicsinek, szóval most nem erőltetem, csak ismét bólintok.
- Hogy értetted, hogy elmébe sosem vetítettél még le semmit? - szólal meg percekig tartó csend után Ethan, amire felkapom a fejem. - Ugye tudod, hogy amit csinálsz, az mindenképp az elmére hat?
- Igen, tudom - nézek a szemébe -, nem is úgy értettem. Tudom, hogy ez a képességem az agyat csapja be gyakorlatilag. Ha fegyvernek használnám, akkor komoly károkat tudnék vele okozni. De hirtelen, amikor mondtad, hogy vetítsek neki valamit, azt hittem, hogy álomra gondoltál és úgy az elmében. Ugyanis azt sosem próbáltam még - húzom el a szám. - Valakinek a látását el tudom venni, ameddig csak akarom, de állítólag képes lennék arra, hogy egy komplett álmot hozzak létre és irányítsak, viszont egyik képességemet sem tudtam tökéletesre fejleszteni az... - elharapom a mondatot, ugyanis a családomról egyáltalán nem könnyű beszélnem. Túl fájdalmas ahhoz, ha belegondolok, hogy elveszítettem őket. - Azon a helyen, ahol laktunk - fejezem be végül hatalmasat nyelve.
Nem kellene, de a hangom a végére megremeg.
Ethan szemében annyi érzelem jelenik meg, hogy pontosan nem is tudom eldönteni, hogy mi játszódik le a fejében, de hogy őszinte legyek, jelenleg nem is nagyon érdekel. Ahhoz most túlságosan ég a szemem a könnyektől, amik ki akarnak belőle buggyanni. Pedig én nagyon nem akarom, hogy elkezdjenek folyni itt mindenki előtt.
Gyorsan megdörzsölöm a szemem, de ezzel csak rontok a helyzeten. Már nem csak a szemem ég, hanem az arcom is lángolni kezd, ami határozottan a sírás előjele nálam.
- Ezért nem gy...
- Jobb lesz, ha pihensz - szakítja félbe Logan a legjobb barátját, pedig most Ethan hangja nem tűnt támadónak.
- El szeretnék menni a mosdóba - nyögöm ki nagy nehezen, mielőtt zokogni kezdenék mindenki előtt.
A tekintetem lassan Loganre vezetem, akinek a szemei tele vannak egyre csak növekvő aggodalommal. Egy darabig fürkészi az arcom, de aztán bólint.
- Elviszlek - teszi hozzá, majd feláll, s engem a karjaiba véve elindul a mosdók felé.
Nem tűnik nagy dolognak, de én még soha senkihez sem kerültem ennyire közel, aki nem a családom tagja volt. Még egy ember közelében sem éreztem azt a biztonságérzetet, amit most az ő közelében érzek.
A fejem a vállára hajtom és lehunyom a szemeim, amitől érzem, hogy a forró, sós cseppek elindulnak le az arcomon.
Nem tudom, hogy látja vagy hallja-e, de nem mond semmit. Nem próbál meg lenyugtatni, hanem csak szorosabban fog magához. És nekem ez most mindennél többet jelent. Néma gesztus, de többet ér, mintha megpróbálna szavakkal megnyugtatni. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de Logan valahogy eddig mindig tudta, hogy mikor, mire van szükségem.