Mutánsok

𖤍4.𖤍

Logan:
- Én őrködöm elsőnek, menjetek aludni, majd pár óra múlva felkeltelek - nézek Ethanre.
- Én is őrködhetek, ha kell, hogy ti tudjatok pihenni - néz rám Shadia, mire Renee felnevet.
- Na persze, az kéne még. Ha te őrködsz, akkor melléd kell valaki, aki meg rád figyel. Majd mi megoldjuk - áll fel, s elindul az általa lefoglalt lakókocsihoz.
Tracy és Ethan nem mond semmit. Az előbbi felveszi a húgát, majd távoznak, az utóbbi viszont még egy darabig csak nézi Shadiát, aztán megingatva a fejét, ő is elmegy a maga irányába. Shadia azonban nem mozdul. Csak mered arra a pontra, ahol Renee ült az előbb még, mintha azon gondolkozna, hogy biztosan itt akar-e maradni az éjszakára.
- Ne vedd magadra - szólalok meg, s nekidöntöm a hátam az egyik fának. - Először a mi kapcsolatunk sem indult fényesen. De menj nyugodtan aludni - próbálok szépíteni Renee szavain. - Rád fér a pihenés.
Shadia rám vezeti kék íriszeit, majd mosolyt erőltet magára és biccent.
- Hát akkor - áll fel -, jó éjszakát.
- Jó éjszakát - biccentek neki egy szomorú mosollyal, aztán figyelem, ahogy elmegy abba a kocsiba, amelyikbe mi vittük, miután rátaláltunk az erdőben.
Én tudom, hogy a barátaim alapjáraton nem ilyenek és, hogy a maguk módján teljesen érthető az aggodalmuk. Szívtuk már meg az utunk során nem egyszer és nem is kétszer, amikor összefutottunk valami idegennel, de azért azt nem akarom elhinni, hogy nem látják, hogy ha Shadia bántani akart volna minket, akkor azt már rég megtehette volna. Plusz, akkor valószínűleg nem árulta volna el, hogy mi is ő és nem adta volna oda a szüleitől kapott játékot Avának és biztos, hogy a kajájának azon részét, amit beáldozott, sem dobta volna be a közösbe.
Ezen gondolkozom még órákkal később is, amikor az álmosság kezd maga alá gyűrni. A karomba csípve kényszerítem magam arra, hogy ébren maradjak, de ez egyre nehezebbnek bizonyul, ahogy telnek a percek. Tudom, hogy arról volt szó, hogy pár óránként cserélünk és, hogy majd felkeltem Ethant, de alig volt ideje aludni -, márpedig az rájuk fér -, úgyhogy még adok időt nekik. Én majd holnap alszom a kocsiban, amíg Ethan vezet. Legalábbis ez a tervem, de egy idő után a szemeim elkezdenek lecsukódni, hiába törekszem másra.
Viszont, amikor tényleg esélyem lenne lehunyni a szemeim, zaj csapja meg a fülem, amitől azonnal felpattanok az addigi fekvő helyemről és támadásra készen várom, hogy ki az és mit akar. Már lélekben is felkészülök arra, hogy baj lehet, amikor Shadia megjelenik előttem és a testem elernyed.
- Nem akartalak megijeszteni - tartja fel a kezeit védekezőn. - Hogy-hogy még mindig te őrködsz? Mennyit aludtam?
- Néhány órát - ülök vissza a korábbi helyemre. - Nem akartam felkelteni Ethant még. Ráfér a pihenés - felelem az előbbi kérdésére. - Te miért keltél fel?
- Rémálmom volt életem legnagyobb hibájával - kuporodik le arra a rönkre, amin vacsora közben is ült.
- Mit álmodtál? - Döntöm a fejem a fának, s elkezdem fürkészni az arcát.
- Jobb, ha nem tudod - rázza meg a fejét. - A lényeg, hogy én nem vagyok olyan tökéletes, mint te - néz a szemembe egy halovány mosollyal, de az övéiben fájdalom csillog.
- Én sem vagyok tökéletes. Volt már, hogy veszélybe sodortam a barátaimat és elvesztettem a húgom, meg a bátyám és a szüleim. Hagytam, hogy elvigyék a húgom, pedig csak egy kislány volt. Hibáztam - ingatom a fejem, s a mellkasomban fájdalom ébred az emlékektől.
- Attólmég lehetsz tökéletes.
- A hiba elkövetése kizárja a tökéletességet, nem gondolod? - Vonom fel a szemöldököm.
- Nem - rázza újra a fejét. - Szerintem pont, hogy a hibák elkövetése tesz minket tökéletessé azzal, hogy tanulunk belőle.
- Akkor egészen nyugodtan elmondhatod, hogy te mit hibáztál és én megmondom, hogy te mennyire vagy tökéletes - mosolyodom el, amitől mintha egy kicsit ő is megenyhülne, de aztán mégis megrázza a fejét.
- Hidd el, nem akarod tudni - húzza össze magát, mire oldalra biccentem a fejem.
- Ugyanmár. Gyerünk, senki sem tökéletes, hiába hiszed, hogy én az vagyok.
Shadia összepréseli az ajkait és nyel egy nagyot, de aztán, amikor a szemembe néz, a teste elernyed egy kicsit.
- Végülis, holnap már úgyis elválnak az útjaink, szóval nincs mitől félnem - mosolyodik el szomorúan, aztán vesz egy nagy levegőt. - Miután megszülettem, anyuék kiköltöztek a városból egy kis kertvárosba, hogy jobban meg tudjanak védeni minket a bátyámmal. Ott nőttünk fel és ott jártunk suliba is. Eleinte nagyon óvtak, amiért...más vagyok, mint a többi mutáns, de egy idő után sikerült kikönyörögnöm, hogy legalább a boltba hadd menjek el bevásárolni. Nem volt könnyű menet, de belementek a heti egy alkalomba, úgyhogy keddenként én vásároltam. Nem tűnik nagy dolognak, de nekem szinte egy igazi szabadsággal ért fel - kezd el játszani a fűszálakkal. - Két évvel ezelőtt, egyik nap, amikor mentem haza a bevásárlásból, feltűnt, hogy valaki követ. Eléggé megijedtem, úgyhogy hazasiettem és bezárkóztam. Vagyis én azt hittem, hogy minden zárva, de a hátsó ajtó nyitva volt. Már pakoltam be a cuccokat a hűtőbe, miután sikerült lenyugodnom, amikor egyszercsak valaki elkapta a karom és a falnak nyomott. Egy idősebb fiú volt az, akit olykor láttam a boltban. Elkezdett taperolni, meg arról dumálni, hogy már egy ideje figyel, így tudta, hogy ma vásárolok. Olyanokat mondott, hogy mennyire gyönyörű vagyok és, hogy belém szeretett - remeg meg a hangja, nekem pedig összeszorul a gyomrom - és, hogy látta ám, hogy én is küldtem a jeleket. Pedig esküszöm, hogy nem csináltam semmit - könnyezik be, amitől fájdalom ébred a mellkasomban -, persze néha rámosolyogtam, mert ő is mosolygott rám, de egyébként semmi olyat nem tettem - ingatja a fejét.
- Shadia - kúszom közelebb hozzá -, ha nem akarod, nem k...
- De, igen - dörzsöli meg a szemeit. - Elkezdtem, akkor befejezem - nevet fel erőltetetten. - Még senkinek sem meséltem erről - néz mélyen a szemembe újra. - Eleinte igyekeztem normálisan leállítani őt. Kértem, hogy hagyja abba és menjen el, de hatástalan voltam és egyedül voltam otthon, mert... - elcsuklik a hangja és keserűen felnevet - már nem is emlékszem, hogy miért. A lényeg, hogy próbáltam csak szimplán lebeszélni erről és észszerű érveket hozni, hogy ennek miért nincs értelme, de hajthatatlan volt. Aztán egy idő után...nem is tudom...valószínűleg bekapcsolt valami önvédelmi reflexem gondolom vagy nem tudom, de előtört a mutáns énem és az elektrokinézis átvette az uralmat és... - kezdenek folyni a könnyei - maradjunk annyiban, hogy nem szép dolog lett a vége. Miután összeesett és magamhoz tértem, én esküszöm, hogy igyekeztem segíteni rajta, de már késő volt...teljesen kisütöttem az agyád. Mintha csak villamos székbe ültettem volna. Nem tudtam mit tenni érte. Amikor anya hazaért, akkor ott talált rám, a konyha padlóján, ahogy zokogok a holttest fölött és azt hajtogatom, hogy sajnálom. Nekünk kellett eltűntetni a testet és nekem...a mai napig a szemem előtt lebeg, ahogy ott hever a padlón. Látom magam előtt a jelenetet minden éjjel. Az, ahogy akkor kinézett...amit tettem...én...
- Nem tettél semmi rosszat - fogom meg a kezét, s finoman megszorítom.
- Megöltem valakit, Logan - néz rám szipogva. - Méghozzá kegyetlen módon végeztem vele.
- Az az ember pszichopata volt - rázom a fejem hevesen. - Bántani akart téged, önvédelem volt. Ő nem volt jó ember.
- Egyesek ránk, mutánsokra is ezt mondják - nyel hatalmasat.
Igaz...sokan minket is szörnyeknek tartanak, de ez teljesen más. Shadia magát védte valakitől, aki tényleg gonosz volt. Mi pedig így születtünk valakik miatt, akik a történelem során azt hitték, hogy majd ettől bekerülnek a könyvekbe. Pedig ők nem kerültek be...azok, akik feltalálták a vakcinákat, azok igen. És az, akin először jelentkeztek a mellékhatások, az is. De a kormány tagjai nem.
Ők vétkeztek és mégis mi szenvedünk miattuk.
- Shadia, tudod, hogy ez más. Ő megfigyelt téged, követett, betört a házatokba és rád támadott. Bántani akart, te meg így születtél és senkinek sem akartál ártani. Ha akartál volna, akkor most nem sírnál itt.
- Te miért nem borulsz így ki? Lefogadom, hogy a barátaid azonnal elzavarnának és...
- Én is öltem már - szakítom félbe, mire lemerevedik.
- Te? - Dörzsöli meg a szemeit, mire bólintok.
- Én - teszem hozzá. - Néhány héttel ezelőtt el akartunk bújni egy elhagyatott bevásárlóközpontban. De utólag kiderült, hogy nem elhagyatott. Arra keltem, hogy valaki megpróbál megfojtani. Amikor elhárítottam ezt, akkor láttam, hogy a többiek is bajban vannak. Ott állt Ava és a földön kuporgott. Visított fájdalmában és Tracy is tehetetlenül vergődött a földön. Mint kiderült, az egyik támadónknak a gondolati kín volt a képessége és azt alkalmazta rajtuk, amíg a barátai megpróbálták ellopni a kocsinkat. Ethan már kint volt Reneevel, hogy intézkedjenek ez ügyben, hallottam őket kint. Úgyhogy neki estem annak, aki Aváékat bántotta. Nem akartam bevetni a képességem, de a haverja magához tért és a lányok felé indult. Úgyhogy használtam a telekinézist és... - a hangom megremeg, ahogy eszembe jutnak az emlékek és a hideg is kiráz. - Erősebben használtam, mint azt terveztem, így mind a ketten neki repültek a falnak és beverték a fejüket. Mire odamentem hozzájuk, már nem volt pulzusuk. Én öltem meg őket. Nem vagyok tökéletes - rázom meg a fejem újra.
- Csak a lányokat védted - simítja meg az arcom finoman.
- Te pedig magadat - nézek mélyen a szemébe. - Nem vagy szörnyeteg, hidd el.
Shadia percekig habozik, de aztán összeszorítja a szemeit és a mellkasomba fúrja az arcát. Automatikusan magamhoz ölelem, s elkezdem simogatni a hátát.
- Ha gondolod - néz fel rám egy idő után -, aludj nyugodtan egy kicsit, majd én őrködöm addig. Láttam, hogy majdnem elaludtál, amikor kijöttem.
- Neked sem ártana pihenni.
- Én nem fogok tudni aludni ezek után - ingatja a fejét hevesen, amitől nehezen ugyan, de bólintok.
- Köszönöm - teszem hozzá, miközben lefekszem a földre a dzsekimre.