Mutánsok

𖤍3.𖤍

Shadia:
Jó végre megállni. Vagy legalábbis nem rohanni az életemért, hanem normális tempóban sétálni és nem attól rettegni, hogy mikor fognak rám lőni. Talán a társaság nem a legbarátságosabb, de azt hiszem, hogy ezért igazán nincs jogom sírni. Én sem bíznék meg egy idegenben, aki hirtelen arra kér, hogy hadd maradjon egy éjszakára, nem sokkal azután, hogy generált egy hatalmas villámot, majd ájultan találtak rá. Ebben a világban nem szabad senkiben megbízni, nemhogy egy ilyen emberben. Bármikor lehet csapda az egész. Éppen ezért én sem bízom bennük. Ugyan hagyták, hogy maradjak ma estére, de ettőlmég nincs kizárva, hogy éjjel itt hagynak vagy megpróbálnak rám támadni. Mindenre fel kell készülnöm. Ha a képességeimet nem is vetem be ellenük feltétlenül, de azt a fegyvert, amit anya adott, alkalmazhatom. Nem halálos, viszont nekem időt nyer és...
- Mi a baj? - Fordul felém Logan abban a pillanatban, hogy én megtorpanok.
Ahogy eszembe jutott anya, jött vele az a tény is, hogy nem láttam a hátizsákom, mióta magamnál vagyok. Amikor elájultam, biztos, hogy a hátamon volt, de azóta sehol nem láttam. És egy kicsit meg is feledkeztem róla. Nem csoda, hogy az éhség arra kényszerített, hogy tőlük kérjek enni. Pedig anya kaját és vizet is rakott a táskámba, amit be tudok osztani egy darabig, amíg nem találok olyan helyet, ahonnan újabb adagot szerezhetek. Még valamennyi maradt belőlük, amit hajlandó lennék bedobni a közösbe, de, ha Loganék lenyúlták, akkor biztos, hogy nem állok jót magamért.
- Hol van a hátizsákom? - Nézek a fiú kék szemeibe.
- A lakókocsiban. Nem tudtunk lefektetni az ágyra azzal a hátadon.
- Visszamegyek érte - vágom rá és már indulok is, de Logan elkapja a kezem és visszafordít magafelé.
- Miért? Mi a baj?
- Csak szükségem van a táskámra - nyelek nagyot.
Az az utolsó emlékem anyáról. Az és a benne lévő fénykép, ami még akkor készült, amikor a bátyám és apa is velünk voltak. Muszáj, hogy nálam legyen. Ez kell ahhoz, hogy ne érezzem magam teljesen egyedül és elveszve.
Logan néhány percig fürkészi az arcom. Gondolom valami jelet keres, ami arra utalhat, hogy hazudom és igazából meg akarok lépni vagy ártani nekik, de aztán bólint.
- Elárulod, hogy ki vagy mi az a M. H. V.? - Kérdezem már akkor, amikor megszereztük a hátizsákom és megint elindultunk.
- Te tényleg nem tudod - néz rám döbbenten, bár a hangjából nem tudom eldönteni, hogy kérdezi vagy inkább kijelenti.
- Mondtam, hogy a szüleim megóvtak mindentől, amitől csak lehetett - rázom meg a fejem, összepréselve az ajkaim.
- Oké, de a kormány katonái gondolom megvannak.
Azok túl jól is sajnos. A katonák végeztek az édesapámmal, mert engem védett. A kormány pedig elvitte a bátyámat és azóta sem tudom, hogy mi van vele. Az a gyűlölet, ami bennem van az irányukba, nem is engedi, hogy ne tudjam, hogy kik ők.
- Nehéz lenne nem tudni róluk - felelem összehúzva magam. - De, ahogy azt már sokszor mondtam, az M. H. V. nincs meg.
- Az M. H. V. csak a rövidítésük. A teljes nevük Mutáns és Hibrid Vadászok. Gyakorlatilag bérencek. Bárki felbérelheti őket és, ha fizetnek nekik, akkor bármit megtesznek nekik. Ahogy a nevük is mutatja, az olyanokra vadásznak, mint mi. Ha arra kérik őket, akkor végeznek velünk, ha arra, akkor csak elrabolnak minket. Néha épségben kellünk nekik, néha holtan. Van, hogy kínzásoknak vetnek alá minket. Minden a megrendelőtől függ.
- Komolyan vannak, akik fizetnek nekik ezekért?
A gondolattól kiráz a hideg, hogy valaki ilyen szolgáltatásokért fizet. Tudom, hogy gyűlölnek minket és félnek tőlünk, de azért ez már több, mint amit elbír a gyomrom és a lelkem.
- Persze - húzza el a száját. - Mi nem olyanok vagyunk, mint az emberek - rázza meg a fejét -, innentől pedig ellenségnek látnak minket. Fájdalmas, de az emberek a legnagyobb és legkegyetlenebb állatok, akik nem ösztönből ölnek vagy a túlélésért, hanem, mert így fitoktatják az erejüket, meg mert gyűlölköznek. És amíg gyűlöletet éreznek, addig ölni is fognak, meg bántani egymást. Élvezik ezt. Jelen esetben éppen minket ölnek, mert nem illünk a rendszerükbe és ezért félnek tőlünk. De nem csak magánszemélyek fizetnek ennek a szervezetnek - rúg bele egy kavicsba. - A kormány ugyanúgy alkalmazza. Így gyűjtik be azokat a mutánsokat, akikről ők nem tudnak, de az M. H. V. valami csoda folytán igen. Meg azokat, akik elmenekülnek a katonák elől. Az M. H. V. emberei profik. A katonák is, de ők másképp. A vadászok kifejezetten erre vannak kiképezve, hogy minket összeszedjenek. Szóval nem tudom, hogy milyen csoda folytán nem kerültél be a rendszerbe, de lehet, hogy az ő rendszerükben bent vagy, úgyhogy jobb, ha vigyázol. Az egyik képességed az elektrokinézis, amit nagyon jól tudnak alkalmazni akár a háborúkban. Sosem lehetünk biztonságban, de az ilyen képességűek még annyira sem.
- Most meg akarsz ijeszteni? - Vonom fel a szemöldököm rápillantva, mire ő halványan elmosolyodik.
- Nem - ingatja meg ismét a fejét -, csak gondoltam elmondom ezeket az infókat is.
- Ezekről tudok - sütöm le a szemeim. - Szerinted miért kezdtem el menekülni?
Logan szóra nyitja az ajkait, de akkor megcsapja az orromat az isteni illat.
- Te is érzed ezt?
- Micsodát?
- A víz illatát. Valahol van egy patak vagy folyó vagy tó. Istenem, mennyire jól esne, ha megmártózhatnék egy kicsit.
A több napos futás és menekülés után egy frissítő fürdés nem esne rosszul, mégha csak vízzel is tudnám ezt megvalósítani. Viszont biztos vagyok benne, hogy jót tenne, ha levehetném a véres ruhám és kicsit lehűteném a lángoló bőröm. Legalábbis úgy érzem, hogy lángol, de nem a láztól. Az nem lehet, mert Ethan meggyógyított és akkor, ha lázas is lettem volna, elmúlt volna már.
Mielőtt bármilyen reakciót kaphatnék Logantől, futni kezdek abba az irányba, amerre eddig sétáltunk.
Így lényegesen könnyebb, hogy már nincsenek fájdalmaim.
- Shadia, várj - szól utánam, de alig néhány méter után be is ér engem és megállít.
- Mi a baj? - Kapom fel rá a fejem.
- Óvatosabbnak kell lennünk. Nem rohangálhatunk csak úgy.
- Azt mondtad, hogy itt nem lehet baj.
- Nem, azt mondtam, hogy Ethanék és Reneeék is meg tudják védeni magukat, de a baj bárhol ott lehet. Lehet, hogy ez egy csapda.
- Ez nem az - rázom meg a fejem, ahogy ismét a levegőbe szagolok. - Ezt nem lehet csak úgy imitálni.
- Akkor is maradj mögöttem inkább - tol maga mögé, s lassan elindul, de a csuklómat nem engedi el.
Nem szorongatja, viszont annyira fog, hogy ne tudjak előre törni. Nem tudom, hogy abban nem bízik, hogy higgadt tudok maradni vagy tényleg ennyire védelmező-e, de az előbbi érzelmi kirohanásom után inkább nem jegyzem ezt meg neki, hanem hagyom, hogy előre menjen. Egészen addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy igazam volt és épségben el nem jutunk a tóig. Nem hatalmas, de arra pont tökéletes, hogy az ember megmártózhasson benne.
- Mondtam - nézek fel rá. - Mostmár elengedsz?
- Komolyan bele akarsz menni?
- Izzadt vagyok, koszos és véres, le szeretném mosni magamról a mocskot - bólintok. - Mondtam, hogy maradhatsz a lakókocsi parkotoknál is, mert nem kell bébicsősz - lépek el tőle, amint elengedi a kezem. - Talán vissza se találtam volna. Az jobb lett volna nektek - nézek rá jelentőségteljesen, miközben közelebb megyek a mólóhoz.
- Shadia - sóhajt fel, de közbe vágok, mielőtt folytathatná.
- Nem kell magyarázkodnod - dobom le a hátizsákom a fejem ingatva. - Mondtam, hogy megértem, de vicces nézni a fejed, ahányszor csak felhozom ezt - szökik halvány mosoly az ajkaimra, majd lerúgom a cipőm és elkezdek megszabadulni a ruhadarabjaimtól is.
- Én...én megvárlak egy kicsit arrébb - kezd el habogni, amint megszabadulok a felsőmtől.
- Te nem jössz be a vízbe? - Fordulok felé, mire Logan elkapja a tekintetét.
Én nem vagyok egy túl szégyellős ember, pedig talán ez lenne a logikus, amikor kicsi koromtól fogva más testben kellett élnem és azt hittem, hogy ez azért van, mert nem vagyok elég szép. Viszont most valahogy egy kicsit sem izgat mindaz, ami történt. Lehet, hogy a tompultság az oka, ami kezd behálózni vagy csak szimplán az, hogy úgy gondolom, hogy a férfi és a női testnek is megvannak a maga részei és tulajdonságai, amik teljesen normálisak, így nem is kell szégyellni őket. Ráadásul napjainkban a legkisebb gond az, hogy kinek milyen a teste. Manapság csakis az számít, hogy túléljünk.
- Valakinek figyelni is kell a környezetre - feleli, s látom rajta, hogy zavarban van.
Érdekes, pedig egyáltalán nem olyan srácnak képzeltem, aki zavarba jön egy ilyen helyzettől.
- Rendben, kapitány - tisztelgek neki, aztán a nadrágomtól is megszabadulok, meg a zoknimtól és beugrom a vízbe.
Ahogy a kellemesen hűs folyadék körbeöleli a testem a víz alatt lebegve, úgy érzem, hogy senki nem árthat nekem. Úgy, hogy bármeddig itt tudnék maradni, csak, hogy ne kelljen visszatérni a világba. Abba a világba, ahol a holnap egyáltalán nem biztos. Oda, ahol csak azért, mert egy régen beadott oltás miatt mi megváltoztunk és mások lettünk, mint az emberek és ezért ránk vadásznak. Oda, ahol anya és apa már nem él és talán a bátyámat is már rég kivégezték. Szeretnék örökre a víz alatt maradni, de a tüdőm teljesen mást szeretne. Egy idő után már szüksége van a friss oxigénre, így kénytelen vagyok felúszni a felszínre.
- Basszus, már kezdtem aggódni - kap a mellkasához Logan, amint felérek.
- Nem vagyok túl idegen ahhoz, hogy aggódj értem? - Biccentem oldalra a fejem, felnézve rá.
- Én amellett voksolok, hogy gyere velünk Mexikóba - guggol le, hogy közelebb legyen hozzám -, vagyis lenne hova tartoznod. Hozzánk. Akkor pedig automatikusan aggódni kezdek érted, sajnálom.
Nem nagyon akarom elhinni, hogy napjainkban vannak még ilyen jó természetű emberek, mégis, ahogy a tekintetem találkozik az övével, pontosan azt látom a szemén, hogy ő tényleg ennyire kedves.