Mutánsok

𖤍13.𖤍

Shadia:
Másnap, ahogy Damien lakhelye felé haladok a gyomrom görcsben van, ahogy igyekszem előhívni a lehető legjobb és leghihetőbb színészi képességem. A suliban sokat kellett színészkednem, hogy az emberek ne tudják meg, hogy ki és mi vagyok, de ez most teljesen más helyzet. Itt nem vehetek fel másik külsőt és ha csak egy kicsi gyanút is keltek, akkor Damien biztos, hogy mindent elkövet azért, hogy kiderítse, hogy mi van a háttérben. Arról nem is beszélve, hogy konkrétan nem tudom, hogy Damien mennyi mindent tud még rólam, amivel keresztbe húzhatja a számításaimat. Így is elég baj, hogy meg kell vele osztanom azt, ami vagyok, de ha még vannak információi rólam - márpedig a bátyámat is egy pillanat alatt megtalálta -, amikről én nem tudok, akkor az hatalmas bajt okozhat.
Mielőtt kopogok az ajtaján, még veszek egy nagy levegőt, hogy összeszedjem magam. Reggelinél velem nem sokat kommunikált, de Logannel igen és akkor úgy tűnt, hogy jó kedve van. Remélem, hogy sikerül nekem is letisztáznom vele a dolgokat és képes leszek vele elhitetni, hogy sajnálom a tegnapot, mert ez a legfontosabb pont kábé az egész tervünkben. És ha másért nem is, de legalább Logan miatt úgy kellene tennünk, mint akik nem utálják egymást teljesen.
- Szabad! - szól ki a fiú, miután kopogtam, mire nagyot nyelve lenyomom a kilincset. - Áh, Shadia! - mosolyodik el, amint belépek a birodalmába és ő felnéz a lapokból, amiket épp tanulmányozott. - Fáradj beljebb, ülj csak le - húzza ki nekem az egyik széket az asztalánál.
Kissé bizonytalanul, de becsukom magam mögött az ajtót és leülök az általa felkínált helyre.
- Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezi, miközben ő is helyet foglal velem szemben.
- A tegnap történtekről szerettem volna beszélni - felelem kihúzva magam, hogy elég magabiztosnak tűnjek ahhoz, hogy ne kérdőjelezze meg a szavaimat.
- Jaj, Shadia, amiatt igazán nem kellene, hogy fájjon a fej...
- De szeretnék róla beszélni - szakítom félbe, mélyen a szemébe nézve. - Először is, sajnálom azt, ahogyan reagáltam. Sajnálom, hogy annyira kiborultam és azt, ahogy veled viselkedtem. Tudom, hogy te tényleg csak reményt akartál adni nekem a bátyámmal és hogy nem volt semmilyen fenyegető szándékod, csak... tudod, ha valaki az egész életét meneküléssel és bujkálással tölti, miközben arra vár, hogy ki lesz, aki elárulja őt, akkor az ember már automatikusan is fenyegetést lát mindenben és mindenkiben.
- Ezt teljesen meg tudom érteni.
- Ugyanakkor... nem lett volna szabad úgy neked esnem tegnap és a barátaimnak is másképp kellett volna reagálniuk, ők csak megijedtek.
- Shadia, valóban nincs miért aggódnod, én sem kezeltem jól a helyzetet. Most már látom, hogy miért hitted azt, hogy fenyegetlek és megértem azt is, hogy a barátaid téged védtek, hiszen elég félreérthető volt a helyzet, amiben láttak minket. Nem haragszom és nem neheztelek rád, sőt valójában én kérek elnézést. Túl sok információt szabadítottam rád és nem a megfelelően tettem mindezt. A reggeli alatt azért voltam távolságtartó, hogy neked megadjam a kellő teret, de én is szerettem volna beszélni veled a történtekről. Valójában nagyon örülök, hogy eljöttél most hozzám, mert itt teljesen nyugodt körülmények között beszélhetünk. Szóval fogadd őszinte bocsánatkérésem a viselkedésem miatt.
Amennyire ő őszintének mondja ezt, nekem annyira őszinte a döbbenetem is, ugyanis mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a végén még ő lesz az, aki elnézést kér. Arra készültem, hogy teljesen rideg lesz vagy túlságosan kedves és egy pillanat alatt elfelejti a tegnapot, esetleg tartja majd a távolságot és innentől kezdve csak megtűr itt, de arra határozottan nem számítottam, hogy majd Damien bocsánatot fog kérni tőlem. És ettől egy picit elbizonytalanodom, mert talán tényleg csak Ethan és én vagyunk túl paranoiásak és ellenségesek. Létezik, hogy csak beképzeltük, hogy az a fiú megijedt, amikor Damien kicsit rárivallt? És csak nekünk ennyire gyanús ez az egész szituáció Damiennel és Logannel kapcsolatban? Lehet, hogy a fiú mindvégig kereste az öccsét, csak az tényleg jóval nehezebb folyamat, mint amilyennek tűnik? Elvégre biztosan nem egyszerű megkeresni valakit, akiről azt sem tudod, hogy él-e még vagy halott és ha az előbbi, akkor vajon fogságban van-e valahol vagy szabadon mászkál, az életéért futva.
Az alsó ajkamba harapok, mielőtt elbizonytalanítanám saját magam, mert van egy valami, amiben teljesen biztos vagyok: mégpedig a kettős érzésben, ami bennem uralkodik, ahányszor Damien a közelemben van. Egy kis hang folyamatosan visít ilyenkor a fejemben, mintha azt sugallná, hogy meneküljek a közeléből és a megérzéseim eddig soha nem tévedtek az életem során. Nincs kizárva, hogy az is csak a paranoia miatt visít bennem, de nem kockáztatom meg, hogy teljesen lenémítom és hagyom, hogy beüssön a baj.
Egy apró fejrázás után inkább elterelem a témát, mielőtt azon kezdenénk el vitatkozni, hogy ki és mivel kezelte rosszabbul a tegnapi szituációt.
- Nem ez az egyetlen oka annak, hogy eljöttem hozzád - ismerem be és megint elkezdem tördelni az ujjaim, de igyekszem uralkodni magamon és az idegességemen.
- Van valami probléma? - billenti oldalra a fejét és elkezdi az arcomat fürkészni.
- Láttad tegnap, hogy nem vagyok benne a rendszerben - kezdem az alsó ajkamat harapdálva, mire ő biccent egyet. - És felajánlottad, hogy segítesz a képességeim használatával és megerősítésével.
- Ez csak természetes - kapok újabb bólintást.
- De előtte tisztáznom kell valamit. Honnan tudjam, hogy ha elmondom, hogy miért nem vagyok benne a rendszerben és a segítségedet kérem a képességeimmel, te nem fogsz feladni a kormánynak, amint lehet?
Damien állkapcsa egy pillanatra megfeszül, de aztán kienged.
- Soha nem tennék ilyet - feleli kihúzva magát a széken.
Igyekszem minden mozdulatát és reakcióját tanulmányozni, így feszítem még egy kicsit a húrt.
- Az emberek néha tesznek olyat, amiről úgy gondolják, hogy nem tennének. Amikor az életük a tét vagy valaki olyané, aki számukra fontos, akkor a legborzalmasabb dolgokra is képes a legjobb ember is.
Ahelyett, hogy bármilyen negatív érzelmet kiváltanék belőle, Damien csak felvonja a szemöldökét.
- Tudnék bármi olyat mondani vagy tenni, amitől elhinnéd nekem, hogy soha nem adnálak fel senkinek sem? - kérdezi, az ajkain halovány mosollyal, mert valószínűleg tudja a válaszom.
Összepréselem a párnáim és el is húzom a szám, mert kétlem, hogy tudna bármi olyat ajánlani, ami meggyőzne arról, hogy biztonságban vagyok a keze alatt.
- Gondoltam - bólint újra. - Nézd, Shadia, nem tudok mást adni, csak is a szavamat. A szavamat, amit mindig állok. Ezt a helyet azért hoztam létre, hogy biztonságot és akkora szabadságot adjak minden mutánsnak, amekkorát csak lehet ebben a világban. Talán te nem vagy a rendszerben, de eddigi tapasztalataim alapján mutáns vagy. És egy mutánst sem adnék át a kormánynak - közli velem komolyan, határozottan. - Itt nem én vagyom az ellenség, hanem a vezetők, akik mindezt művelték velünk. Azzal, hogy itt maradtatok a barátaiddal és az öcsémmel, ti is ide tartoztok. És ha ide tartoztok, akkor az azt jelenti, hogy megvédelek titeket, bármi áron. De a bármi áronban nincs benne az, hogy egyikőtöket odaadom a másikótokért. Ha azt hiszed, hogy a húgomat úgy menteném meg, hogy téged mondjuk átadlak a kormánynak, akkor meg kell cáfolnom a gondolataid. A húgomat és minden mutánst, aki csak ott van, úgy fogok megmenteni, hogy mások ne kerüljenek a helyére. Tudom, hogy ezek csak szavak, de valódiak, igazak. És ha ebben nem is hiszel, akkor higgy abban, hogy az öcsémet, akit csak most kaptam vissza, nem haragítanám magamra. Márpedig, ahogy megfigyeltem, te igazán fontos lettél neki azon kevés idő alatt is, amennyit együtt töltöttetek, mielőtt ide lyukadtatok ki. Ha téged átadnálak a kormánynak vagy ártanék neked, akkor Logan biztosan meggyűlölne. Nekem viszont nem célom elveszíteni megint a fivéremet - rázza meg a fejét, de nem szakítja meg a szemkontaktust.
Én nem vagyok benne biztos, hogy Logan engem választana a testvérével szemben - ami teljesen érthető -, de talán ezt Damien valóban nem reszkírozná meg. Főleg, ha tényleg hisz abban, hogy Logan ellene fordulna, ha velem történne valami, amiben benne van a keze. Sajnos a terv miatt kábé teljesen mindegy, hogy mit mond most nekem, mert kénytelen vagyok felfedni a valódi énem és csak bízni abban, hogy állja a szavát és nem áldoz be engem az első adandó pillanatban, de akkor is hallanom kellett, ahogy a szavát adja nekem.
- Szóval, ha a bizalmamba fogadlak, akkor te nem fogod ezt kihasználni?
- Shadia, megmutattam neked azt a helyet, amit senki másnak, megígértem, hogy megkeresem neked a bátyád és felajánlottam a segítségem. Szerinted megtenném mindezt valakiért, akit az első pillanatban, ahogy alkalmam nyílik rá, magam ellen fordítok és átadom pár isten komplexusos baromnak, akik emberek életével játszanak, csak azért, mert az elődjeik elszúrták és azt hiszik, hogy ezzel kijavítják a hibáikat? Eszemben sincs ilyet tenni. Megmondtam, hogy különleges vagy és én megbecsülök egy kincset. A kincseket meg kell védeni, nem a kalózok karjaiba lökni - mér végig, még mindig oldalra biccentett fejjel, s a tekintetétől kiráz a hideg, de nem a pozitív értelemben.
Ismét nagyot kell nyelnem, hogy uralkodni tudjak az undoromon és rossz érzésemen, mielőtt bármi olyat mondanék, amit nem kellene.
- Ha elfogadnám a segítséged, akkor az hogyan nézne ki?
- Minden napos gyakorlással, természetesen akkor és annyit, amennyit te bírsz és neked jó. Nem titok, hogy a saját ügyeimet is intéznem kell, de mindent úgy igazítok akkor, hogy mind a kettőnknek jó legyen. Csak egy szavadba kerül és akár már ma elkezdhetjük a dolgot, de ahhoz be kell avatnod abba, hogy ki vagy és pontosan mi a képességed vagy képességeid. Szóval, mit mondasz, Shadia, kell a segítségem?
Úgy érzem magam, mintha a világ összes súlya rám nehezedne, miközben lassan bólintok.