Mutánsok

𖤍12.𖤍

Logan:
- És ez a rész az állatoké - mutat egy karám felé Gia, amikor odaérünk.
Mivel a reggeli után Shadia elment a bátyámmal beszélgetni, a barátaim közül ketten - milyen meglepő, hogy Ethan és Renee - nem hajlandóak a kapott kis házunkból kijönni, ketten pedig - Ava és a nővére - a kisgyerekekkel rohangál - mondjuk utóbbi inkább csak vigyáz a testvérére - ezért úgy döntöttem, hogy körbejárom a helyet és kicsit ismerkedem vele, ha már egy hétig biztosan az otthonunkként szolgál majd. Gia pedig felajánlotta, hogy körbevezet és beavat egy kicsit a menedék rendjébe és menetébe.
- Ezt a részt mindig más gondozza - meséli a lovak felé haladva. - Damien szerint jó, ha mindannyian értünk egy kicsit az állatok nyelvén, mert úgy gondolja, hogy a mi lelkünknek is jót tesz és az állatokénak is - simogatja meg az egyik ló fejét finoman, ami erre közelebb hajol hozzá, mintha csak a lányhoz akarna bújni.
- A gyerekek is a közelükbe mehetnek? - kérdezem és finoman megsimogatom a ló fejét.
- Nem csak, hogy mehetnek, hanem menniük is kell. Persze nem úgy, hogy kényszerítve vannak. Ha valamelyikük fél az egyik állattól, akkor Damien szépen lassan szoktatja hozzá és ha látja, hogy esélytelen a dolog, akkor nem erőlteti, de például úgy kötelező úgymond, hogy a biológia órákba is bevonja őket.
Annyira váratlanul ér ez az infó, hogy hirtelen nem tudok mit reagálni, csak meglepetten pislogok.
- A... az állatokat?
A lány látványosan jól szórakozik az értetlenségemen, s széles mosoly ül ki az ajkaira.
- Igen, de nem azokat viszi be az iskolának kijelölt sátorba, még mielőtt azt hinnéd - kuncog a ló fejének döntve a sajátját. - Hanem olyankor kihozza ide a gyerekeket és ő maga tart előadást az állatokról. Bemutatja őket, elmondja, hogy mi mire jó, hogyan szaporodnak, mik a jellemzői, mindent, amit egy rendes iskolában is elmondanak. Damien amúgy is sokszor kihozza a gyerekeket a sátorból, mert úgy gondolja, hogy a friss levegő segít a koncentrálásban és jót tesznek az agynak is, amiben lássuk be, hogy van valami. Ha nincs rossz idő, akkor a kötelező testmozgást is kint szokta megtartani.
- A bátyám tartja meg az órákat? - nézek rá felvont szemöldökkel és a meglepettség egyre csak fokozódik bennem.
- Azért nem mindig és nem mindet, csak amikor van ideje, vagy amikor be kell ugrani valaki helyett. 
- Ő nem a vezetőtök? - biccentem oldalra a lány arcát fürkészve.
Elvileg tizennyolc éves, vagyis csak egy évvel fiatalabb nálam, mégis annyira kislányos arca van, hogy simán elmenne tizenötnek is. Főleg most, ahogy az arca halvány rózsaszínre vált, miközben a bátyámról és az itteni rendszeréről mesél.
- De igen, de Damien nem az a fajta vezető, aki csak ül a "trónján" - mutat idézőjelet - és onnan dirigál. Nem olyan, mint a kormányunk tagjai. Ő amikor csak tud, bejön közénk, besegít minden területen és mindenkivel egyenlő félként beszél, még az egészen kicsi gyerekekkel is. Ha kell, akkor tanít, ha kell, akkor ebédet készíteni áll be a konyhán, vagy a gyengélkedőn segít a betegeknek és a sérülteknek, máskor pedig kimegy őrködni éjjel, amikor az őreink kint vannak. Igyekszik mindig mindenhol ott lenni és mindenkinek segíteni, ahogy csak tud. Ő tényleg igazi vezető. Olyan, amilyet minden ember kíván magának.
A mondata végére Gia hangja kissé elhalkul és az arca csak még pirosabb lesz, mint aki rájön, hogy talán túlságosan belelendült a bátyám istenítésébe és most zavarba jön ettől.
Nem tudom, hogy Gia pontosan milyen kapcsolatban áll a bátyámmal, de abban szinte biztos vagyok, hogy számára hatalmas tisztelettel bír és szinte igazi hős.
- Tévedek, vagy tényleg felnézel rá? - kezdem az arcát fürkészni.
Azt azért mégsem kérdezhetem meg tőle, hogy odavan-e a bátyámért, hiszen ez baromi tolakodó lenne és tiszteletlenség is, tekintve, hogy kábé nem is ismerjük egymást. 
Így is sikerül zavarba hoznom őt, pedig szerintem ez nem volt olyan intim kérdés, de persze lehet, hogy számára mégis az.
Gia lesüti a szemeit és egy kicsit a fejét is lehajtja, miközben aprót biccent.
- Nélküle most nem lennék itt - szólal meg pár perc csend után és lassan visszanéz rám. - És nem csak úgy értem, hogy azért, mert menekülnöm kellett, vagyis... ez hülyén hangzott, ne haragudj. Nem úgy értettem, hogy akinek menekülnie kell, annak olyan egyszerű, én... nem becsülöm alá mások helyzetét, senkiét sem, hiszen tudom, hogy Damien is menekült, mielőtt ezt a helyet felépítette és azt is tudom, hogy mekkora fájdalom volt a számára, hogy elveszített téged, a húgotokat és a szüleiteket, csak... én tényleg nem lennék itt. De még csak életben sem - rázza meg a fejét nagyot nyelve.
Látva a sebezhetőséget Gia arcán, összeszorul a torkom. Senki élete sem egyszerű ebben a világban, ha az ember olyan, mint mi és a menekülés is egy örök félelmet, rettegést hagy az emberben - hiszen átéltem, pontosan tudom, hogy milyen -, de az, ha valaki szembe kell, hogy nézzen a halállal, még borzalmasabb. Azt sem tudom, hogy Shadia hogyan tudja feldolgozni, vagy hogy fel tudja-e egyáltalán. Annyira erősnek igyekszik mutatni magát minden percben, hogy közben bennem azt a hatást kelti, hogy valójában belül teljesen össze van törve. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, ahogy a pláza mosdójában sírt, vagy ahogy bezárkózik, ha valaki közeledni kezd felé. Annyira szeretnék segíteni neki, hogy az már szinte fáj, de jelenleg abban kell bíznom egyelőre, hogy ez a hely ad neki némi megnyugvást.
- Sajnálom, ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem ke...
- Dehogyis, semmi baj - szakít félbe a fejét rázva a lány és halványan elmosolyodik. - Már nem olyan vészes az emlék, nem most volt a dolog, sikerült valamennyire feldolgoznom, Ebben a világban sajnos sokan és sokszor szembesülnek azzal, hogy valójában mennyire törékeny lények is vagyunk mi emberek - vesz egy nagy levegőt, aztán néhány percig megint hallgat, mint aki az emlékeit hívja elő magában, aztán mesélni kezdi: - Nem ismertem a családom - kezdi mélyen a szemembe nézve. - Amikor a születésem után kiderült, hogy mi vagyok, a szüleim magamra hagytak, beraktak egy intézetbe és soha többet nem néztek vissza. Úgy kellett felnőnöm, hogy nem tudtam, hogy mi vagyok, hogy miért hagytak magamra és hogy hogyan tudom irányítani mindazt, ami bennem van. Éppen ezért, amikor az M. H. V. emberei betörtek az intézetbe, ahol nevelkedtem, akkor nem teljesen tudtam, hogy miért akarják begyűjteni az összes olyan gyereket, kinek képességei voltak, teljesen ösztönös reakció volt, hogy elmenekültem. Egy darabig az erdőben próbáltam bujdokolni, de ott is megtaláltak és akkor ütött be az, ami miatt most itt vagyok. Damien a folyó partján talált rám, amin tieteket is áthoztak. Volt egy lövés a combomon és egy a hasamon. Gőzöm sincs, hogy hogyan, de a hasamon lévő nem sértett meg egy létfontosságú szervet sem, viszont bennem maradt a golyó. A bátyád maga szedte ki belőlem, égette ki a sebet és hozott át ide, ahol pihenni tudtam. Akkor még nem így nézett ki ez a hely - néz körbe és a szeme csillogni kezd a látványtól. - Csupán néhány sátor volt, de nem ezek a nagyok, hanem az olyanok, amiket a kempingezők használtak régen. Nem voltak faházak, sem hatalmas gyengélkedők és étkezők, mint most és csak néhány mutáns és hibrid volt vele, akikkel a saját menekülése során találkozott. Az volt a szerencsém, hogy volt egy gyógyítója. Nem olyan profi, mint a te barátod, de a semminél jobb volt, mert hiába intézte el a sebeimet, azért komolyabb kezelésre volt szükségem, mint két kiégetett és valószínűleg valamennyire belül roncsolódott seb. A fájdalomtól napokig nem is tértem magamhoz, amikor pedig végre felkeltem, Damien ott ült mellettem vízzel és étellel, elmondta, hogy ki ő és hogy hogyan mentett meg, ahogy azt is, hogy én nem szörnyeteg vagyok, ahogyan azt a rám vadászó emberek gondolják - mosolyodik el újra halványan. - Felajánlotta, hogy maradhatok vele és a barátaival, ha szeretnék és megtanít használni azt az erőt, ami bennem van. Otthont és ételt ajánlott, egy jobb életet, amire mindig is vágytam. Hosszú és nehéz út volt, mire idáig jutott a tábor, de egy percet sem bántam meg abból, amit a munkálatokkal és a gyakorlással töltöttem. Úgyhogy most itt vagyok - enged ki egy reszketeg sóhajt és kihúzza magát. - Ez az én történetem - simogatja a lovat gyöngéden. - Szóval, igen, felnézek rá, hiszen az életemet köszönhetem neki és a biztonságom. Damien jó vezető és remek ember és nem hiszem, hogy bármi megváltoztathatná a véleményem erről.
Valami furcsa kettősség jelenik meg a mellkasomban, ahogy figyelem Giát. Fáj, ami vele történt és hogy mindezt át kellett élnie, de közben örülök is, hogy a bátyám ott volt neki és megmentette. Ahogy büszke is vagyok, hogy mindezt Damien felépítette. 
Ettől a történettől csak még jobban fellobban bennem a remény, hogy a barátaim is megkaphatják ezt az életet és végre igazán boldogok lehetnek. És hogy Ava normális gyerekkort kap.
- Sajnálom, hogy mindezt át kellett élned - fogom meg a vállát és finoman megszorítom azt.
Gia lassan legyint egyet és megingatja a fejét.
- Már túlvagyok rajta és ha az nincs, akkor most nem ismerném ezt a helyet sem és Damient sem.
Nem tudom, hogy magától ilyen pozitív ez a lány, vagy csak az itteni helytől, de még ezt a rossz helyzetet is képes ennyire jól felfogni és ettől nekem is mosolyognom kell.