Mutánsok

𖤍5.𖤍

Shadia:
- Ethan, gyerünk, gyógyítsd meg - hallom Logan, a pániktól egészen másnak tűnő hangját.
- Rajta vagyok - érkezik a válasz, s bár próbálkozom azzal, hogy lássam is mindazt, ami körülöttem folyik, csak a fekete foltokat látom, amik szinte gúnyolódva táncolnak előttem.
- Renee, indulj - adja ki az újabb utasítást Logan, de a kezem közben úgy szorítja, hogy azt érzem, csak ez tart életben. - Menj tovább északnak.
Szeretném megkérdezni, hogy ha Mexikóba mennek, akkor miért észak felé akarnak haladni, de a fájdalom annyira perzseli a testem, hogy a számat csak kínokkal teli sziszegés és nyögések hagyják el.
- Ava, mássz előre Reneehez - csendül fel Tracy hangja is, gondolom, hogy megkímélje a kicsit ettől a látványtól.
Ezek szerint pont olyan rosszul nézhetek ki, mint ahogy érzem magam.
- Ethan! - hasít a levegőbe Logan hangja megint, immáron sokkal ingerültebben.
- Próbálkozom - jön a legalább olyan vehemens válasz. - Nem gyógyul, valami nem jó. Benne maradhatott a golyó. Meg kell néznem, hogy benne van-e még.
- De utána meg tudod gyógyítani?
Tracy hangja annyira meglepetésként ér, hogy egy pillanatra meg tudom emelni a fejem. Persze sokat nem érek vele, mert továbbra is csak foltokban látok.
- Ha ki tudjuk szedni, akkor igen - válaszolja Ethan, majd valamit helyezkedik, de mivel nem látok rendesen, így nem tudom, hogy pontosan mi történik éppen. - Figyelj, Shadia - kezd el hozzám beszélni, de egyszerűen képtelen vagyok neki reagálni, viszont őt ez úgy néz ki, hogy nem zavarja, mert folytatja -, most bele kell nyúlnom a sebbe, hogy megnézzem, hogy ott van-e még a golyó. Előre szólok, hogy fájni fog, szóval kapaszkodj meg, oké?
Őszintén nem tudom, hogy ki tudok-e erőszakolni magamból egy bólintást, vagy csak szimplán Ethan nem is vár tőlem semmilyen reakciót, de érzem, hogy felhúzza a pólóm azon a részen, ahol eltaláltak.
- Várj! - hasít újra Tracy hangja a levegőbe, majd megérzem őt a fejemnél. - Shadia, harapj az övemre, rendben? - kérdezi, s a következő pillanatban meg is érzem az említett kiegészítőt a számnál. - Ava, ne fordulj hátra - szól a húgára, miután én eleget tettem a kérésének. - Renee, te pedig nyomd azt a gázt jobban és tereld el Ava figyelmét, kérlek.
- Elárulná valaki, hogy mi a fene történt? - kérdezi Renee, s a hangjában a riadalom határozottan túlsúlyban van.
- Lindáék megtámadtak minket és...
Nem tudom, hogy milyen indokkal, de ebben a pillanatban Ethan belenyúl a vérző sebembe, amitől a számat olyan kiáltás hagyja el az övre harapva, hogy teljesen elnyomja a bőgő kocsi motorját és Tracy magyarázatát is. Logan kezét úgy szorítom, hogy ha nem élnék épp át pokoli kínt, akkor biztos, hogy félnék tőle, hogy eltöröm.
- Bocsánat - kiált fel Ethan, ahogy kihúzza az ujját a vérző pontból. - Bocsánat, nem nyúlok bele többet.
- Ott van?
Választ nem hallok, úgyhogy gondolom szemmel kommunikálnak, de Logan hatalmas sóhaja mindent elárul nekem is.
- Oké, kiszedem én onnan - engedi el a kezem, majd érzem, hogy az oldalamhoz csúszik. - Lassan vagy gyorsan csináljam?
- A lassúnál tovább tart a fájdalom, viszont a gyorsnál jobban megsérülhet a körülötte lévő terület.
- De azt meg tudod gyógyítani, ha kint van a töltény, nem?
- Elméletben igen, de...
- Túl sok vért veszít - szól közbe Tracy kétségbeesetten.
Ha egy kicsit is jobban lennék, akkor most biztos felnevetnék a helyzeten. Nem is olyan rég még ki akartak tenni valahol az út szélén csak, hogy megszabaduljanak tőlem végre, hamár idegenként betolakodtam közéjük, most pedig...mindegyikük azon van, hogy megmentsenek. Néha az élet hihetetlenül ironikus tud lenni, az biztos.
- Jól van, csinálom - emeli meg a hangját Logan is, de amikor hozzám szól, az megint finom. - Mindjárt jobban leszel, csak tarts ki még egy kicsit, jó?
Nem tudom, hogy hogyan, de egy hatalmas nyelés után képes vagyok egy aprót, szinte alig észrevehetőt biccenteni, ami elég Logannek ahhoz, hogy vegyen egy nagy levegőt, majd a következő pillanatban...a telekinézis által kirántsa onnan a töltény. Annyira gyorsan történik, hogy csak egy fájdalmas nyögésre futja tőlem, de aztán a maradék erőm is elhagy, ahogy érzem, hogy az eddigi is erősen folyó vérem, most sokkal gyorsabban kezdi el perzselni a bőröm.
- Ethan! - szól rá a barátjára a fiú pánikolva.
- Csinálom - hallom meg a fiú hangját ismét, aztán érzem, hogy a fájdalom enyhülni kezd.
Szépen lassan pedig azt is megérzem, ahogy a szétszakadt szövetek is újra összekapcsolódnak egymással. Amikor Ethan befejezi a gyógyításom, a számat ösztönösen elhagyja egy megkönnyebbült sóhaj, s a fejem oldalra bicsaklik.
- Nagyon sok vért vesztett - szólal meg újra Ethan -, amíg meg nem állunk a következő pihenőnél, addig segíthetem a véráramlását, de folyadékra lesz szüksége és pihenésre. Viszont megmarad.
Szeretnék megszólalni. Nagyon szeretném megköszönni, de hiába nyitom szóra a szám, azt nem hagyja el egyetlen hang sem. Összepréselve a szemem erőt veszek magamon és megpróbálom feltolni magam, de Tracy azonnal lefog.
- Héé, hova sietsz? Feküdj vissza - tol újra fekvő helyzetbe finoman. - Maradj így. Mindjárt adok vizet.
- Keresnünk kellene egy elhagyatott boltot - csendül fel Renee hangja. - Fel kéne tankolnunk kajával és vízzel.
- Az a múltkor sem sült el jól, emlékszel? - vág vissza Ethan, de Renee eléggé határozottnak tűnik.
- Hát pedig - folytatja az érvelést -, Lindáék tudják, hogy az erdőben voltunk. Valószínűleg azt hiszik, hogy ott bujkálunk ezek után és mi meg kifogyunk a készleteinkből. Kell egy menedék. Amíg Shadia nem lesz jobban, addig nincs sok értelme tovább menni. Ki tudja, hogy mi lesz még? Ha nem tud megmozdulni sem, akkor csak hátráltat minket, de hátra sem hagyhatjuk ilyen állapotban. Nem ez volt a terv, de muszáj valahol meghúznunk magunkat egy kicsit. Csak amíg az új vendégünk képes nem lesz újra magától járni.
- Az egy napig is eltarthat, ha nem tovább.
- Nos, akkor úgy néz ki, hogy van még egy napunk pihenni nekünk is - vágja rá, majd érzem az autó mozgásából, hogy lekanyarodik valahova.
- Itt van - nyúl a fejem alá Tracy, s finoman megemeli azt. - Tessék, igyál egy kicsit - emeli a számhoz az üveget, majd óvatosan megdönti, hogy a folyadék a számba kerüljön.
- Köszönöm - préselem ki magamból, miután visszafektetett, de a hangom messze áll az eredetitől, viszont a látásom kezd kitisztulni.
- Ne erőltesd meg magad - hajol fölém Logan, s aggodalmas tekintettel fürkészni kezdi az arcom. - Látod? A többiek aggódtak azért, hogy bajba sodorsz minket és veszélyt hozol ránk, de mi voltunk azok, akik miatt neked lett bajod - mosolyodik el szomorúan, s nagy nehezen én is mosolyt erőltetek magamra.
Szeretném elmondani neki, hogy nincs igaza. Azt, hogy én döntöttem úgy, hogy beugrom Tracy elé és félrelököm az útból. Ahogy az is az én döntésem volt, hogy velük maradok az éjszakára és figyelmeztetem őket, hogy jön valaki. Simán le is léphettem volna, ahogyan azt ők szerették volna és akkor nem történt volna semmi ilyesmi. Minden az én felelősségem, ami velem történt az elmúlt huszonnégy órában, hiszen senki nem kényszerített egyik tettemre sem, de képtelen vagyok egy újabb hangot kipréselni magamból, így csak tátogok, mint egy idióta.
Szerencsére viszont Logan látja rajtam, hogy nem azért nem válaszolok, mert nem akarok, hanem mert nem tudok és megingatja a fejét.
- Próbálj meg aludni egyet, ezt majd később megbeszéljük. Mostmár minden rendben. Vigyázunk rád, megígérem.
Vitatkoznék vele és tiltakoznék, mert nem akarok megint egy rémálomba csöppenni ezek után, de a testemet olyan mázsás súlyúnak érzem és a szemhéjaim is egyre nehezebbek, hogy nem tudok ellenkezni. Azután meg, hogy Logan fog egy takarót és rám teríti, még annyira sem megy. Túl sok volt ez a szervezetemnek és az elmémnek is. Úgyhogy eleget teszek a fiú kérésének és lehunyom a szemeim. Szinte érzem, ahogy a testem fellélegzik ezután a sokk után és megnyugszik. Ahogy pedig ez megtörténik, én erősen elkezdek a sötétség felé kúszni. De ez most nem az a fajta sötétség, ami az erdőben fenyegetett és azt hittem, hogy itt a vége és nem kelek fel többet. Nem, ez egy teljesen más fajta. Ez finom és kellemes. Bár relatív, mert tegnap még a halál is annak számított mindazok után, ami történt a családommal és az otthonnal, ahol felnőttem, de mostmár nem érzem azt annyira jónak. Sőt, kifejezetten ijesztőnek találom. Úgyhogy csak hagyom, hogy magával sodorjon. Igyekszem a fejemet is kitisztítani és nem azon pörögni, hogy mi történt az erdőben és hogy kik voltak azok az emberek. Vagyis...van egy sejtésem, hogy pontosan kik ők, de ha elkezdek azon pörögni, hogy tökéletesen megfejtsem, akkor abból biztos, hogy baj lesz belőle. Például kiűzöm az álmot a szememből, ami most kicsit sem hiányzik nekem. Hiába lennék kíváncsi több információra, mint amit Renee elmondott nekem tankolás közben, nem akarok elkezdeni a történteken agyalni. Van egy olyan érzésem, hogy úgy is be fog ez következni, amint megint képes vagyok magamtól mozogni és tisztán gondolkozni.
Nagy nehezen az oldalamra fordulok és összekuporodom. Talán azt nem tudom jóvá tenni, amit anno elkövettem. Elvettem egy ember életét és ez örökké az én lelkemen szárad. A vére az én kezemhez tapad, de, ha van bármilyen mód arra, hogy többet ilyen ne forduljon elő és segíthetek másoknak, mint most Loganéknak, akkor azt meg akarom tenni. Elveszítettem a családom és vétkeztem az életem folyamán, de talán az, hogy az élet összehozott velük, egy jel arra, hogy lehet egy új értelme az életemnek. És, ha ez így van, akkor ezúttal szeretném ezt a lehetőséget megragadni. Nem tudom, hogy meddig maradok majd velük, de az biztos, hogy szeretném, ha az együtt töltött időnek lenne értelme.